Ötödik fejezet

A nemrég lejáró szavazáson kerek két ember (hé, ez a résztvevők fele!) bevallotta, hogy tudja, mi az az ősök vére, így ezen az eredményen felbuzdulva rögtön itt az ötödik fejezet is. (És most éppen úgy mondom ezt, mintha bármi dolgom lenne vele, nem csak másolnom kéne XD)

Ötödik fejezet


A Paranormális Ügyosztály. Az USA egyetlen szervezete, ami az elnöknek is csak akkor tartozott felelősséggel, ha az igazgatója is úgy gondolta. Az egyetlen olyan szervezet, ami képes volt kivitelezni a bravúrt, és több pénzt húzni az államtól, mint az FBI és a CIA együttvéve. Az egyetlen olyan szervezet, aminek a létrehozásának az okát még egyetlen okoskodó újságíró sem tudta tökéletesen tisztázni. De nem csak a firkászok, a komoly politikusok is befürödtek ezzel: a legkonkrétabb adat egy rövid dokumentum volt, amit még a hidegháború korában adtak ki, és ami meghatározta, hogy a Paranormális Ügyosztály egyetlen célja az Alaszka felől támadó szovjet vámpírok feltartása. 

Sok ember figyelmét felkeltette már a különös szervezet, és még több próbálta kideríteni, miből is állhat egészen pontosan az Alaszka felől támadó vámpírok visszaszorítása, azonban a legtöbben csak az alapokig jutottak. Addig, ameddig néhány kiöregedett ezredes, tábornok és egyéb magas rangú hazafi elmesélte nekik. 

Valamikor a hatvanas évek derekán megjelent egy lehetetlenül magas, feltűnően elegáns, öltönyös, napszemüveges fószer a Fehér Ház kertjében, majd azt mondta, hogy ő az elnököt akarja látni. Lehetőleg most, de ráér azonnal is. Nem vitatkoztak vele. Valahogy senki sem érezte úgy, hogy itt most Amerika lenne az esélyesebb fél a konfliktusban, így a testőrök nem nyúltak a fegyvereik után, és a magas rangú vendégek sem üvöltöttek saját embereikért. Helyette az elnök fogadta az illetőt az irodájában. Az idegen mindössze tíz percet töltött négyszemközt az USA első emberével, aztán elhagyta az ovális irodát, és többé be sem tette oda a lábát. Ennek ellenére a Paranormális Ügyosztály másnap megalakult, egy héttel később pedig megkapta a feladatát, aminek mind a mai napig eleget is tett, hosszú évek változatlan lelkesedésével.

Ez volt az a pont, ahol a legtöbb szemtanú megakadt, aki pedig még tovább ment, már csak annyit jegyzett meg, hogy mintha a különös idegen levette volna az irodában a szemüvegét, ugyanis amikor kijött az ajtón, egész csálén állt rajta. Semmi több, semmi tragikus haláleset, semmi zaftos részlet. A firkászok hamar feladták a dolgot, és visszatértek J. Edgar Hoover magánéletének boncolgatásához. Jobban járt így mindenki. Ők nem haltak meg, a Paranormális Ügyosztály munkatársainak nem kellett fáradnia, a mindenkori aktuális elnök meg nem rágta a körmét, hogy mikor lépi át az irodája küszöbét ismét a napszemüveges alak.

Na nem mintha a Paranormális Ügyosztály éppen nagyon ráért volna túl sokat tudó szájakat végérvényesen befogni. Megvoltak nekik a saját, egy fokkal fontosabb problémáik is. Példának okáért a Ryan Wolf visszatérése miatt hamarosan beköszöntő legújabb apokalipszis, csak hogy épp a legfrissebbet említsük. Nem csoda hát, hogy aznap délelőtt különösen komor arcok gyűltek össze az Irodában.

Az Iroda a Paranormális Ügyosztály épületének a legfelsőbb szintjén terült el, közvetlen a tetőre telepített sárkánytámadás ellen rendszeresített 80mm-es géppuskák alatt, így ablakaiból szinte egész Seattle-t be lehetett látni. A belváros ég felé nyújtózó toronyházait és felhőkarcolóit, a Qwest Field irdatlan tömegét, talán még a Sea-Tac repülőtér irányítótornyát is, de ha valaki különösen jól hazudott, akár azt is elhitethette a többiekkel, hogy látja, mit is alkotnak a Microsoft kockafejű programozói a Washington tó túloldalán, Redmondban.

E csodálatos panoráma előtt kapott helyet az íróasztal, ami mögött a nap huszonnégy órájában Mr. Johnson terpeszkedett, a Paranormális Ügyosztály magas, acélkék hajú, kifejezéstelen arcú, mindig fekete öltönyt és hatalmas lencséjű napszemüveget viselő feje, aki ötven évvel ezelőtt besétált a Fehér Házba, hogy az elnökkel csevegjen egy paranormális lények elleni szervezet létrehozásának a szükségességéről.

Mr. Johnson háta mögött egy magas, szikár testű, fehér hajú és fehér öltönyös férfi állt, orrán fehér keretes napszemüveggel, kezében a vakok speciális botjával, nyakában vékony aranyláncra fűzött méregzöld kristállyal, amit még az életénél is jobban óvott mindentől. Arca minden helyzetben kifejezéstelen maradt, mintha lélekben egy másik világban járt volna, sokszor nem is válaszolt, ha hozzászóltak. Gabriel teste Itt tartózkodott, képzeletében azonban még mindig rendjének saját dimenzióját járta, ahonnét önként távozott a száműzetésbe.

Velük szemben Nick Jorgenson terpeszkedett egy bőrfotelban, szájában elmaradhatatlan szivarjával. A Delta Csillag félelmet nem ismerő vezére remek példa volt arra, hogy a magas, kopasz, kigyúrt, félszemű fickókra a legtöbb helyen nem vonatkozik a dohányozni tilos tábla. Most is nagyjából az egész Föld szétveréséhez elegendő hatalom tartózkodott az Irodában, mégis, senki sem oltatta el vele a szivart. Nick Jorgenson rágyújtott, mert Nick Jorgenson rágyújthat. Miért? Csak.

A szivarozó svédnek a jobbján a Paranormális Ügyosztály másik nagy csoportjának, a Figyelőknek a vezére ült, barátoknak csak Mr. Reed. Meg úgy mindenki másnak is. A szürke zakót viselő, százhetven centi magas, vékony, állandóan telefonáló férfi az egyetlen olyan alkalmazott volt az Ügyosztálynál, aki folyton idegeskedett valami miatt. Beszélték, nála rinyálósabban még senki sem rendelt hamburgert egy gyorsétteremben. Mondjuk az izgalom teljesen megalapozott egy olyan ember esetében, aki folyamatosan értesül az összes veszélyről, ami az adott pillanatban a világot fenyegeti. Merthogy a Figyelőknek ez volt a feladata. Feltérképezni, lefotózni és jelenteni bármit, ami csak köszönőviszonyban áll a paranormális jelenségekkel.

Mr. Reed mellett az Irodában megjelent öt ember közül talán a legkülönösebb foglalt helyet: Azrelius, a szürke igék tudója, az egykoron elf, most inkább egyszerűen csak bűn ronda mágus. Bőre megszürkült, szemei kénsárgává váltak, körmei megfeketedtek, haja teljesen kifehéredett. Szerinte egész alacsony ár az univerzum erőinek irányításáért. Azok, akik már láthatták, mire képes, bőszen bólogatva egyetértettek vele. Ha már lúd, legyen kövér: az egykori elf számtalan fémkarikát fogatott a teste legkülönfélébb pontjaiba, ezzel is kifejezve, mennyire lenézi természetbarát életmódot folytató, pitypangzabáló fajtársait.

- Szóval – szólalt meg Mr. Johnson nyugodt, érzelemmentes hangján. – Ha jól látom, mind itt vagyunk, kivéve a maga különleges osztagát, Mr. Jorgenson. Hol van Ms. Telmor, Mr. Pickard és Mr. Ostwald?

- Nyaralnak – válaszolta kurtán a svéd férfi. – És egy ideig nem is fognak visszajönni. Már én is idegbajt kaptam a hülye poénjaiktól. Ez pedig nagy szó. Túl nagy.

Mr. Johnson csak megértően bólintott egyet. Peter Ostwald és Sam Pickard kissé természetfölötti képességeiken túl csak arról voltak ismertek az Ügyosztály berkein belül, hogy bárkit ki tudtak készíteni tíz perc beszélgetés álcája alatt. Ami azt illeti, mindenki szorgalmazta már, hogy küldjék őket hosszú, távoli vakációra. 

- Ez esetben Mr. Reed ismertethetné velünk a helyzetet – mondta végül az Ügyosztály vezetője, majd kényelmesen hátradőlt, jelezve, hogy átadja a szót beosztottjának.

- Nos… Remek. Nem is húzom tovább a szót. Ryan Wolf bizonyítottan visszatért a kilenc éve tartó álmából, ahová ön küldte őt, uram – kezdett bele a szövegébe a Figyelők vezetője. – Az esemény szerintünk kapcsolatban áll a Pokol egyik elrontott küldetésével, melynek során megpróbálták elpusztítani azt a férfit, akiben a legtisztábban maradt fenn az Ittet és Ottot teremtő Ősök vére. Eddig ugye tudnak követni?

Egyöntetű bólogatás az egész Irodában.

- Nagyszerű! Szóval a Pokol számításába hiba csúszott, és a célpontot nem megölték, csak átráncigálták Ide. Vélhetőleg Wolf is azért ébredt fel, mert ezt megérezte, és most a férfi vérére pályázik. Ha sikerül kiszívnia, azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mi minden fog történni ezzel a világgal.

- Mind el tudjuk képzelni – biccentett Nick Jorgenson. – Szóval az az ottani fickó a probléma, igaz?

- Lényegében igen. 

- Akkor meg mire várunk? – kérdezett tovább a Delta Csillag vezetője. – Ha tudjuk, hogy ki az, keressük meg, menjünk oda hozzá, és öljük meg! Csak így lehet megakadályozni, hogy az a nyomorult vérszopó hozzájusson.

- Ez esetben nem – szakította félbe a lelkes parancsnokot Mr. Johnson. – Azok a tetvek a Nemzetközi Paranormalitás Elhárításnál már megint rágják az elnök fülét, hogy milyen rasszisták és kemények a módszereink. Ennek a férfinak életben kell maradnia, vagy lőttek a jövő évi támogatásunknak.

- És ha baleset érné? – kérdezett vissza Mr. Reed. Ha el kellett pusztítani valamit, a Paranormális Ügyosztály tagjai végtelenül kreatívnak bizonyultak. – Embereim percenként akár több tucat hitelesnek tűnő balesetet is kidolgozhatnak, amiből már csak ki kell választani az ideálist.

- De nem most. Az USA új elnöke sajnos kicsit körmönfontabb, mint az előzőek. Ha a fickó bármilyen módon elhalálozik, lőttek a támogatásnak. Baleset, végelgyengülés, golyózápor, egyre megy.

- Bassza meg! – motyogta leverten Jorgenson. – Tehát meg kell védenünk?

- Pontosan – biccentett Mr. Johnson.

- És hogyan fogjunk hozzá?

- Először is, derítsük ki, hová érkezett! – kezdte el a parancsait osztogatni Mr. Johnson. – Gabriel, te menj, és nézz szét Wolf sírjának a környékén! Ha úgy hozza az élet, bárkit megölhetsz, aki odapofátlankodik. A diplomáciai problémákat majd én rendezem. Első körben csak bizonyosodj meg arról, hogy Mr. Wolf tényleg feltámadt, majd próbáld meg megkeresni az aurájának a lenyomatát. Ha még mindig olyan rohadt, mint amilyen kilenc éve volt, igazán nem lesz nehéz dolgod.

- Ezt fogom tenni – biccentett az árnygyilkos, majd némán várt tovább. 

- Mr. Reed, maga próbálja meg a lehető leghamarabb kideríteni, hol is van a férfi. Bízom benne, hogy ez a maga nagyszerű csapatával nem lesz nagy probléma.

- Egyetértünk, uram! – mosolyodott el büszkén az öltönyös férfi. – Pár napon belül tudni fogja, hol van éppen az Ősök legtisztábban fennmaradt vére.

- Nagyszerű! Mr. Jorgenson és Mr. Azrelius! Maguk álljanak készenlétben, hogy amikor csak kell, bevethetők legyenek. És még valami! Nem szeretném, hogy ha bármelyikük is harcba bocsátkozna Wolffal. Még nem tudom, milyen erősen tért vissza, de gyanítom, hogy se az egész Delta Csillag, se egy elf mágus nem lenne elég erős, hogy megállítsa.

- Ezt kötve hiszem – szólalt meg Azrelius rekedtes hangján. – Ugye nem szükséges emlékeztetnem, hogy én annak idején fél lelkemmel fizettem ezért a hatalmas erőért? Aligha létezik olyan lény Itt, aki le tudna győzni.

- Vannak az univerzumnál egy kissé komiszabb cuccok is ebben a veszélyes világban – jegyezte meg szórakozottan Mr. Johnson, majd elégedetten tapsolt egyet, akárcsak a napközis tanárnő a játék végén. – Remek, akkor én az ülést be is rekesztem. Uraim, munkára!

*****
Ha az ember elutazna a Virginia állam keleti felében megbúvó Chase Citybe, egyszerűen nem tudna szemet hunyni a város határában álló régi, düledező falú, vörösre festett kúria felett. A Wesco moteltől mintegy száz méterre, a 92-es állami út mentén felépült ház szinte már vérlázító módon idézte a gyarmati időket, amikor Bostonban még a teát hajigálták a túl sok szabadidővel megáldott emberek, a temetéseket meg leggyakrabban indiántámadás szakította félbe.

És nem is véletlen eme múlthoz való ragaszkodás: a kúria lakói már építése óta büszkén viselték a Lee családnevet, noha mindössze roppant távoli rokonságban álltak Dél híres tábornokával. Mindez persze nem gátolta meg Chase City sokáig leggazdagabbnak kikiáltott polgárait, hogy déli egyenruha viselésével és a község fekete lakosságával szemben mutatott lenézéssel ne éreztessék mindenkivel: a polgárháború lényegében még nem dőlt el, Délnek még van egy utolsó, kicsiny ám annál elhivatottabb gerillacsapata.

A család férfitagja mindig hozzácsapták a nevükhöz az ezredes előtagot, sőt, a ház utolsó ura valóban ezredes volt, aki fegyverrel a kezében, Marlboróval a szájában harcolta végig Vietnámot, Koreát és Kuvaitot. Ez utóbbit kétszer is, hisz az ember mindig szívesebben megy vissza oda, ahol olaj is van, mint ahogy arra többször is hivatkozott a legkülönfélébb családi összejöveteleken.

Az ezredest, ellentétben családja összes őt megelőző tagjával, szerették a faluba. A magas, borostás, izmos férfi többször is bejárt az iskolába, hogy tiszteletet és erkölcsöt neveljen a gyerekekbe, ráadásul ő már a négereket sem gyűlölte, hála Brown őrmesternek, aki egy ízben több mérföldet cipelte a hátán a sebesült férfit. Egy szó mint száz, a Lee család feje hatalmas közmegbecsülésnek örvendett és csak az akadályozta meg a polgármesteri hivatal megszerzésében, hogy két éve rejtélyes körülmények között felszívódott.

Azt, hogy mi történt mindenki nagy kedvencével, senki sem tudta, de ha lehet, még ennél is nagyobb rejtélynek bizonyult a Lee család további tagjainak sorsa. Érdekes módon egyik polgár sem emlékezett rá, hogy az ezredesnek voltak-e gyerekei, és ha igen, mennyi. Alapvetően már az is felmerült, hogy tovább kéne adni a házon, de az első két ingatlanügynök eltűnése után erről rohamos léptékben letettek. Arra pedig, hogy mégis hogyan képes viszonylagosan ép maradni a ház, amikor köztudott, hogy senki sem gondozza, valahogy senki sem volt kíváncsi. 

Azon a poros, kihalt délutánon is tökéletesen üresen állt a kúria környéke, amikor a holló megérkezett. A nagy, fekete madár egyszer csak megjelent a földtől jó tíz méterre, majd elkezdett az ajtó irányába röpülni, roppant illedelmesen. A mai világban már kevés holló tudja, hogyan kell igazából illedelmesen röpülni, de ez az egy tisztában volt vele.

Először a vörösre festett bejárati ajtót közelítette meg, megpróbálva lenyomni a kilincset a puszta súlyával, azonban nem bizonyult elég nehéznek, így az ablaknál kellett tovább próbálkoznia. Ráállt az ablakpárkányra, bizalmatlanul méregette egy darabig az opálos üveget, majd megkocogtatta a lábával. Nem történt semmi. Ismét próbálkozott, de odabentről nem érkezett válasz. 

A holló sóhajtott egyet, ami igencsak szokatlan volt a fajtájától, majd nekiállt alternatív útvonalakat keresni. A hatalmas kémény már első pillantásra a szemébe ötlött, azonban remélte, hogy találni fog valami kielégítőbb útvonalat. Nem jött össze neki. Sóhajtozva, káromkodva és azokat az időket visszasírva, amikor még akár egy kilincset is le tudott nyomni, a madár megindult a ház belsejébe, elszántan, akár a muzulmánok ellen vonuló keresztes lovag.

Fél percig tartó kálváriája végén kormosan, fáradtan és kifejezetten rosszkedvűen esett ki a kandallóból, egyenesen a szép, frissen tisztított perzsaszőnyegre. 

- Nem mintha meg akarnám sérteni, uram, de ha elfogad egy tanácsot, legközelebb az ajtóval próbálkozik – mondta neki a szoba ajtajában álló öregedő lakáj, tipikusan kötekedő hangnemben. – Óhajtja, hogy esetleg szóljak az úrfinak?

A holló először a szőnyegre köpte az egészen eddig a csőrében tartott nyálas rongydarabot, csak azután felelt az öregedő, frakkot és inget viselő, görbe orrú, erősen kopaszodó komornyiknak.

- Az tökéletes lesz, köszönöm.

- Egy pillanat, és tájékoztatom az úrfit szerencsés megérkezéséről – biztosította a madarat az öreg férfi, aki meghajlás közben magában visszasírta azokat az időket, amikor nem csak lehetett, hanem kifejezetten kötelező volt rálőni a kúria száz méteres körzetében feltűnő összes Jehova Tanújára, házaló ügynökre, egyéb idegesítő állatfajtákra, például a frissen kitisztított szőnyegen landoló hollókra, és persze a sütit áruló cserkészlányokra. Ez utóbbiakra kétszer is, ugyanis bámulatos állóképességről és szívósságról adtak tanúbizonyságot, ha még egy adag csokis keksz eladása volt a tét.

A holló, aki mindezen gondolatokról semmit sem tudott, kissé aggodalmasan várta az úrfi megérkezését. Meleg volt. Nagyon meleg. Ez általában egyet jelentett azzal, hogy egy olyan lénnyel kell tárgyalnia, aki tudatlanságba sokszor még a százszorszépeket is testhosszal veri. Balsejtelme pedig csak erősödött, amikor az úrfi egyedül lépett be a gazdagon bútorozott szobába, nővére nélkül.

A tizenhat év körüli vékony, alacsony testalkatú, szalmaszőke hajú, egyszerre gyerekes és komoly vonásokkal megáldott fiú mindössze egy bő farmernadrágot és fehér inget és egy kényelmes sportcipőt viselt, amivel gondosan elkerülte a szőnyeget. Ő, ellentétben a madárral, még emlékezett arra az időkre, amikor a komornyik használhatta a falon lógó SPAS-12-es puskát. 

- Csillár, fater! – mordult rá a madárra. – Na mi va'? Begyalulták a fejedet Ott?

- Lesből támadtak – mondta azonnal a holló. – Már majdnem elkaptuk azt a rohadt parasztfiút, aki a Vért hordozza, de a halálangyalok megelőztek. Legalább ötszörös túlerőben voltak… Hátulról támadtak, lesből… Kétszer is! Nővéred hol van?

- A hűtőbe'. Kissé meleg van má' itt neki, azt jegelte magát.

- Szóval semmi esélyem rá, hogy vele beszéljek?

- Ha azt hiszed, nekem nagyobb öröm a pofázás, bekaphatod, fater! De meséjjé' má'! Tényleg elbasztak titeket a halálangyalok? – Az úrfit szemlátomást csak ez a téma érdekelte.

- Mondtam már, hogy csak lesből tudtak legyőzni, és még úgy se teljesen. Tudtam én, milyen gyakran járkálnak hollók az erdő azon részén, így direkt ott hagytam magunkat tőrbe csalni, és számításom be is jött. Az egyike ezeknek a kedves kis állatoknak evett az agyamból, így most az ő testébe zárva folytathatom pályafutásomat. Furcsa madarak ezek a hollók. Egyfajta átjárók az élet és a halál között. Ki tudja, mire lennének képesek, ha sok összegyűlne belőlük…

- Asszondod tudtad, hogy utánatok nyomulnak a poklosok, oszt hagytad magad tőrbe csalni?

- Természetesen. Csak egy igazi lángelme képes ilyesfajta mesteri húzásra.

- De ha tudtad, hogy ott vannak, hogy tudtak lesből hátba támadni, fater?

- Hagyjuk most a részleteket! A lényeg, hogy a Vért hordozó parasztgyerek kicsúszott a kezeink közül, a szertartáshoz megfelelő időpont pedig már el is múlt. D mi csak azért is ki fogjuk szabadítani az urunkat!

- Na és hogyan?

- Megostromoljuk a Poklot…