Hetedik fejezet

Mert egyszerűen nem lehet megunni az Ősök vérét. Na meg relatív nem túl időigényes átmásolgatni egy másik oldalról a fejezeteket. :D

Hetedik fejezet

A barlangot egy pillanatig néma csönd ülte meg, majd felhangzott a vérfagyasztó üvöltés. A holló eszeveszett gyorsasággal kezdett visszafelé repülni, az úrfi és a nővére rémült tekintettel pásztázta a környező járatok szájait, hogy honnan fog előtörni a fenevad, akit a Pusztító hívott a nyakukra, az öreg pedig olyan nyugodtan állt a helyén, mintha mást sem hallana egész nap, csak pokolbéli torz kreatúrák üvöltözését és morgását.

- Kutyát a Sátán leghűségesebb ölebének – jegyezte meg az ősz hajú férfi, aki kényelmesen a barlang falának dőlt, onnan várta a folytatást. – Igazán egyedi egy ajándék, nem gondoljátok?

A következő pillanatban valami átszakította a plafont. Egy hatalmas, két ember magas, több tonnát nyomó kutya volt az a valami. Fekete szőre lucskosan tapadt duzzadó izmaihoz, három pár szeme vörösen izzott, három szájából ugyanolyan gennyszínű nyál csorgott a sziklákra. Mancsai pengényi karmokban végződtek, melyekkel már csak a szájaiból kiálló agyarak vehették fel a versenyt. Ezt a kutyát harcra, ölésre tervezték, láthatta bárki.

- Baszki – nyögte az úrfi. – Kapjuk má' szét eztet a szart!

A kék hajú lány csak bólintott egyet, majd mindketten nekitámadtak a Pokol első számú háziállatának. Vagy az rontott nekik. Ezt a részét már nehezen lehetett megállapítani.

Az úrfi jóval gyorsabb volt ellenfelénél, könnyedén kerülte ki az irtóztató mancsokat és a felé kapó hatalmas agyarakat, azonban amikor lesújtott Kerberosz egyik lábára, a pengéje szikrákat hányva lepattant a fényes, fekete szőrrel borított bőrről.

- Mi a picsa? – szaladt ki a megdöbbent kérdés a kultista száján.

Hibázott. A megdöbbenés túl sok időt vett el tőle, a háromfejű kutya pedig késedelem nélkül lecsapott mozdulatlan ellenfelére. A hatalmas mancs egészen a barlang túlsó oldaláig reptette az úrfit, akinek a tüdejéből majdnem az összes levegő távozott a hihetetlen erejű becsapódást követően.

Kerberosz egyetlen szökkenéssel áldozata elé ugrott, készen rá, hogy valamelyik szájával befejezze azt, amit elkezdett. A hatalmas erejű harapásban csak a pofáját eltaláló jégsugár gátolta meg. Noha a támadás nem fagyasztotta össze a két állkapcsát, arra mégis elégnek bizonyult, hogy eltérítse a fejét, ami így az úrfi puha húsa helyett a barlang kemény falába csapódott bele.

A kék hajú lány nem várta meg, míg ellenfele összeszedi magát, azonnal támadott: ujjai hegyéből útjukra induló jégdárdái azonban szilánkosra törtek a gigantikus kutya testén. Ilyen erővel kaviccsal is dobálhatta volna a fenevadat Mégis, azt legalább elérte, hogy Kerberosz már nem az átmenetileg magatehetetlenné vált öccsét, hanem őt célozta meg. 

Tudta, hogy csak egyetlen támadásra lesz elegendő ideje. A kutya túl gyorsan közelített felé, közelharcban pedig másodpercek alatt ledarálta volna, efelől kétsége sem volt. Lenyugtatta hát az elméjét, majd vett egy hatalmas lélegzetet. Szinte lelassult az idő, ahogy a felé rohanó hatalmas testet bámulta. A kezeiből előtörő félelmetes erejű fagysugár pont a fenevad középső fejét találta el. Kerberosz felüvöltött, hátratántorodott, majd a következő pillanatban újra a lányra rontott, mintha mi sem történt volna. A fagysugár egyszerűen keresztül száguldott a fején, és a barlang plafonját találta el.

- Ez lehetetlen - nyögte megdöbbenten a lány. – Ennek a jégnek mindent meg kéne fagyasztania, ami csak létezik. Ami csak létezik… - A megoldás akkor esett le neki, amikor a nagydarab kutya már emelte a mancsát, hogy egyszerűen eltapossa. – Ez csak egy rohadt illúzió!

Már épp megemelte volna a hangját, hogy a földről feltápászkodó öccsével is közölje a nagy felfedezést, amikor a kutya mancsa lesújtott, és tőből metszette le a jobb karját éles karmaival. Márpedig erre az illúziók köztudottan nem képesek. A lány felüvöltött, majd a következő pillanatban már repült is, neki a falnak. Véres csíkot húzva maga után a földre rogyott. És akkor meglátta a megoldást. A kutya gyenge pontját. A Kerberoszt megidéző férfi ott állt a barlangcsarnok közepén, lehunyt szemmel, páncél nélkül, hatalmas pallosára támaszkodva. Védtelenül, akár a ma született bárány: láthatóan minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a kutyát az irányítása alatt tartsa.

- Támadd a halálangyalt! – üvöltötte még az úrfinak, majd a következő pillanatban Kerberosz egyik fejének állkapcsa csattant a csípőjén: a Pokol háziállata egyszerűen kettéharapta a kék hajú lányt, alsótestét otthagyva a földön, a felsőt pedig egyetlen nyeléssel eltűntetve.

- Baszod! Az a nővérem volt, ember! – üvöltötte az úrfi, a következő pillanatban pedig már vetődött is a páncélja nélkül teljesen védtelennek tetsző Pusztítónak.

Miközben elképesztő sebességgel rohant a mozdulatlan férfi felé, úgy érezte, látja a célpontja minden egyes pórusát, hallja szívverését, érzi az ereiben lüktető vért. Sokkal gyorsabb volt a másiknál, akit ezúttal már a páncélja sem védett, ráadásul lehunyt szemmel várta a támadást. Az úrfi előre nyújtotta katanát tartó kezét, pengéjével a másik mellkasát célozva meg. Már érezte a győzelem édes ízét, már látta a keskeny, nemes pengét, amint átüti a másik bőrét, és meg sem áll a szívének kellős közepén. Már csak egyetlen egy lépés… Aztán Carmor kinyitotta a szemét, és az úrfi azonnal tudta, hogy veszített.

A Pusztító olyan könnyedén lépett el a másik elől, mintha az nem is a Harmadik Sebességben támadt volna rá, majd egyszerűen rávágott egyet az úrfira a pallosával. A roppant penge mélyen a fiú húsába mélyedt, és a bal kulcscsontjától egészen a medencéje jobb oldaláig felvágta a testét.

A kultista megtántorodott, vért hányt, majd minden további nélkül összeesett, és nem mozdult többet. Látszott rajta, hogy él, de már csak alig. Carmor ismét a magasba lendítette a pengéjét, hogy bevégezze a munkáját, ezúttal azonban az öreg komornyik akadályozta meg, aki egy szempillantás alatt közte és a földön heverő úrfi között termett. 

- Előbb velem végezzen, uram – mondta a Pusztítónak. – Maga, úrfi, pedig meneküljön! Esküm szerint mindenáron meg kell védenem önt a haláltól, és tervezem, hogy kötelességemet be is tartom.

A Pusztító pár pillanatig habozott, majd leengedte a pengéjét.

- Menjetek, mielőtt meggondolom magamat – vetette oda a földön heverő kultistának és a komornyikjának. – Nem kenyerem az ostobák életének megóvása, de tudom, milyen szörnyű az, ha valaki nem tudja teljesíteni az esküjét. Látom a szemeiden, öreg, magad sem hiszed, hogy addig fel tudsz tartani, amíg a védenced biztonságos helyre kúszik, és ez igaz is. De nem kell félned. Nem én fogom megakadályozni, hogy eleget tegyél esküdnek. Nem akarom, hogy más is átélje azt, amit én voltam kénytelen oly sok évvel ezelőtt…

*****

Érezte az energiát, érezte az Erőt. Ott hullámzott körülötte, akárcsak egy személyes, ugrásra kész óceán, neki csak ki kellett nyúlni az elméjével, megragadni és irányítani azt. Az univerzum összes alkotóeleme egyetlen apró pontba sűrűsödött össze, az ősrobbanás előtti állapotba, készen arra, hogy pusztítást, teremtést vagy bármi mást zúdítson a világra.

Azrelius vett egy utolsó, roppant mély levegőt, majd lassan felemelte a kezét és a célra mutatott hamuszürke, göcsörtös ujjával. 

Az egészen eddig lassan, békésen áramló energiák hirtelen rendeződtek, majd a gondolat sebességével kezdtek száguldani célpontjuk felé. A szürkemágus sokat tanult már az előző próbálkozásaiból, így az erő most inkább volt háló, ami lassan és sunyi körbefolyja áldozatát, mint kalapács, ami egyetlen hatalmas ütéssel kívánja letaglózni az elmét. Az agyából előtörő nyaláb számtalan apró szálra oszlott, amik játszi könnyedséggel tekerték körbe a célszemélyt, majd egyre szorosabban és szorosabban vonták fojtó ölelésükbe annak testét. Már majdnem sikerült a dolog, a varázsige már majdnem elérte a célját, amikor a szálak nemes egyszerűséggel egymás után kezdtek szétpattogni, hogy pár másodperc múlva az egész mágia szétzilálódjon, és darabokra hulljon.

Azrelius keserűen grimaszolt egyet, majd vetett egy pillantást a szoba közepén álló girhes, fekete kandúrra, hátha csak egy kicsit kedvesebben fog kinézni, mint a kísérlet előtt. Természetesen semmi. Jelen pillanatban valószínűleg a sovány, fekete, félszemű macska volt az egyetlen lény a világon, aki nagyobb mennyiségű intelligencia hiányában is ellen tudott állni a mágus erejének, és ez kicsit dühítette az elfet.

Noha Azrelius alapvetően mindig az értelmező kéziszótárhoz fordult, amennyiben valaki a tisztesség meg a nyíltság szavakat említette neki, azt azért még ő is elvárta volna, hogy ha valaki a fél lelkét odaadja, hogy az univerzum minden energiájának parancsolhasson, akkor az a minden energia valóban minden energia legyen. Viszont a jelek szerint a természet még annyira sem ismerte a fair play fogalmát, mint ő. Márpedig Azrelius azt sem szerette, ha létezik nála sunyibb alak. 

- Miért? – kérdezte a mágus a tőle alig pár méterre gubbasztó macskától, akinek hiányzó szemét egy aranygömbbel pótolták. Beszéd közbe megzörrentek a mágus ajkába rögzített fémkarikák. Volt belőlük vagy tucatnyi.

A kandúr természetesen nem válaszolt, egyelőre beérte azzal, hogy minden tekintetben a mágia fölött állt, beszélői babérokra nem pályázott. Vagy csak azért nem szólalt meg, mert jól tudta, ezzel mindennél jobban bosszanthatja amúgy sem túl nyugodt gazdáját.

Azrelius, pont mint az összes sikertelen kísérlet után, egy pillanatig elgondolkodott, hogy macskája golyóálló képességeit is tesztelje-e, de végül győzőt lelkének az a piciny darabja, ami az egykori hamisítatlan pitypangzabálóból megmaradt. Dühösen legyintett egyet, karjába erősített fémkarikái csilingeltek, majd nekiállt az ősi fenyőből készült íróasztala közepére állított üveggömbjét tanulmányozni. A macskája még egy kis ideig várt rá, hátha újra kedve lesz varázsolni, de fél perc után megunta a dolgot, és inkább arrébbállt, hogy keressen valamit, amit meg tud ölni.

Az elf végre egyedül maradhatott a gondolataival. Sóhajtott egyet, majd oda sem figyelve intett egyet a könyvespolcnak, majd várta, hogy a megfelelő kötetek az asztalához repüljenek. Nem így történt. A kiválasztott könyv pofátlan magabiztossággal maradt a helyén. Érezte, hogy a varázsige, amivel szólították, nem volt elég hatalmas ahhoz, hogy komolyan kelljen vennie.

Azrelius újabbat sóhajtott, majd dühében rávágott egyet az asztalra. Most már tudta, hol a hiba. Vannak olyan seggfejek a világon, akik szerint egy mágus hatalma csakis az általa irányított mana mennyiségére vezethető vissza, az egojának pedig semmi köze az egészhez. Az elf tudta, hogy ezek a szakvélemények még annyit sem érnek, mint a lap, amire írták őket. Ő volt az élő ellenpélda: varázsigéit egytől egyig áthatotta a felsőbbrendűség tudata, amik így valódi hatalommal teltek meg. Most viszont, nem sokkal azután, hogy Mr. Johnson közölte vele, hogy nem ő a legerősebb lény a földön, önbecsülése romokban hevert, így nem is tudta valódi erővel megtölteni mágikus igéit. Szar ügy.

Azrelius egész életét annak a szent célnak vetette alá, hogy egyszer ő legyen a leghatalmasabb lény az univerzumban. Ennek elérése érdekében nem félt eladni a fél lelkét, nem félt átverni egy nagy halom démont. Igazat szólva nem riadt vissza semmitől, ha még több hatalom volt a tét. Az elhatározás már akkor megszületett, amikor Mr. Jonson megkérte rá, hogy ne szálljon szembe egyedül egy tetves vámpírral, mert az valószínűleg erősebb nála, de a gondolatokat csak most követte tett.

Azrelius felállt az asztalától, megacélozta elméjét, gyorsan befoltozta az önbecsülésén tátongó lyukakat, majd a szokásos magabiztosságával parancsolt az univerzumnak.

- Ryan Wolfhoz!