FTT fanfiction

Az a helyzet, hogy az elmúlt napokban egyre többen kezdtek keresni errefelé FTT fanfictiont. Legalábbis a kezelőpult tanulsága szerint most már egy stabil 10-12 ember érkezett ide abban a hitben, hogy itt majd megleli a maga napi betevő FTT fanfiction adagját. Gondolom, ez a szám most csak nőni fog, miután immár negyedszerre írom le ebbe a bejegyzésbe azt, hogy FTT fanfiction. (Kérlek titeket, ezúttal a címet is számoljuk bele)
 No persze én nagyon örülök a plusz látogatóknak, még ha minden valószínűség szerint egyből távoznak is, mihelyst rájönnek, hogy itt bizony nincs FTT fanfiction, és a Google csak azért dobta ki ezt az oldalt, mert valamelyik barom a becses blogger roppant viccesnek találta azt a kifejezést, hogy FTT fanficiton, és teleírta velük a bekezdést. Igazság szerint még azon is elgondolkodtam, hogy engednem kéne a tömeg nyomásának, és írni egy FTT fanfictiont. (Elvégre mink már csak ilyen demokráciában élünk, nem?)
 Ezzel az elképzeléssel csak annyi a baj, hogy nem vágom, mi az az FTT. Rákerestem Google segítségével, és az a helyzet, hogy nem pont azt találtam, amire számítottam. Meg valószínűleg nem is azt, amiből fanfictiont lehetne írni. De késő este van, így én a találatokat roppant viccesnek tartottam (ha nagyon gonosz lennék, még azt is megjegyezném, hogy talán van benne némi irónia), és hát miért ne oszthatnám meg veletek is?
Tehát, kedves hölgyeim és uraim, íme az FTT:
http://www.elteftt.hu/
http://en.wikipedia.org/wiki/Failure_to_thrive
http://fold1.ftt.uni-miskolc.hu/
Azért jó látni, hogy a kedves olvasóim, akik FTT fanfictiont keresnek errefelé, legalább a jövőjükkel törődnek valamelyest (amennyiben egyelőre elmulasztották a 18. életévük betöltését) hiszen a három találatból kettő rögtön egy egyetem tanszékének a honlapjára kalauzol.
Végezetül egy kérdés. Mi az az FTT?

We are looking for you...

Nem tudom, kinek mennyire ismerős a cucc, gondolom, akinek volt már blogspotos blogja, az már találkozott a jelenséggel, miszerint itt az irányítópulton (vagy minek hívják ezt a csodát) meg lehet nézni, hogy az emberre milyen keresőszavakkal találtak rá mások. Ezek általában igencsak korrektek, például a teljesen egyszerű, sima, mezei sirnakazangyalok.blogspot.com-ot eddig kerek tizenkilenc ember ütötte be a keresőjébe. De vannak itt azért hajmeresztőbb találatok is, illetve olyanok, amiket még most sem értek, hogyan hozhatók összefüggésbe a blogommal. Lássunk ezek közül néhányat. Megfelelően illuminált állapotban akár még viccesek is lehetnek.

- "angyalok itt vagytok" : Sőt, még lesznek is egy darabig. De kétlem, hogy olyanok, mint amilyenre te gondoltál :P

- "Halálos iramban elhangzó autós ima": Továbbá a Die Hardban feltűnő turmixgép... Ez az egyik olyan találat, amiről fogalmam sincs, hogy köthető errefelé bármihez.

-  "Angyal testékszer": Úgy érted, szeretnél szögesdrótot tekerni magad köré? Mert az itt szereplő angyaloknak félek, más testékszerre nem futja...

- "Mr. Johnson hitel": Adnék én nagyon szívesen, de előtte fel kell hívnom a figyelmedet, hogy Mr. Johnson jelenleg egyik országban sem elfogadott valuta, így hitelezésének értelme megkérdőjelezhető.

- "véres szereto fanfiction": Nem nyert. :P

- "ftt fanfiction" : Már megint egy fanfiction... Valaki nagyon a nyakamba akarja varrni ezt a dolgot...

- "ryan wolfe & saját szereplős történetek": Oké, elismerem, a főszereplőm neve kissé félreérthető. Lehet, a következőt nem Horatio Caine-nek kéne hívni...

- "2012 blog gyöngyszem ostoba": Köszönöm. Bár nem tudom, hogy ez most sértés, esetleg dicséret. Vagy mindkettő?

- "hogyan írjunk blogot": Semmiképp se így! Láthatod, senkit sem érdekel, mit firkálok én ide néhanapján. :P

 Nos, azt hiszem, ennyi lett volna az első kör, remélem, nem érzitek úgy, hogy most raboltam el újabb öt percet az életetekből... Világbéke meg ilyenek.

Egy epilógus margójára

Nem tudom, ki mennyire vette észre (azért talán annyira nem volt nehéz), de tegnap véget ért az Ősök vére című történetem a tizenkettedik fejezettel. Ez alkalmat szeretném megragadni, hogy köszönetet mondjak Reginának, aki a tizenkét fejezetre érkező egyetlen darab megjegyzést írta. Köszönöm, hogy te legalább észrevetted, hogy a történet létezik. ^^

Epilógus

Na, ezt is megértük. Körülbelül két hónappal az első fejezet feltöltése után itt is van már az utolsó, az epilógus, a tizenkettedik fejezet.

Epilógus

A harc véget ért, ezt tökéletesen lehetett látni a kicsi garzonlakás szétvert konyhájából, ahogy azt is, hogy az Ügyosztály fehér ruhás, vak harcosa maradt állva. Kal és Amy mégsem örültek felhőtlenül az életüknek. A másik két boszorkány holtteste valamiért meggátolta őket ebben. A lány a nővéreit siratta, a férfi azokat, akik voltak hozzá oly kedvesek, hogy befogadják.

Odalentről szirénák vijjogása jelezte, hogy befutott a rendfenntartók első csapata, a következő pillanatban pedig a mentők és a tűzoltók is megérkeztek, hogy elszántan keressék a sérülteket, akiknek a tucatszám berobbanó ablakok szilánkjai elvágták valamijét. Nem sokat találtak. Gabriel és Ryan Wolf küzdelme nem terjedt ki a bámészkodókra. Minden erejüket lekötötte az, hogy egymásnak ártsanak, a civilekre már nem jutott fölös energia.

A fehér ruhás férfi, arcán keserű vigyorral, már azelőtt eltűnt, hogy az első járőr a helyszínre érkezett volna, így a rendőrség csak és kizárólag átlagos állampolgárokkal találkozott, akik csak arról akarták meggyőzni az őket kikérdező egyenruhásokat, hogy Elvis él, itt meg az Al-Kaida robbantott. Tudják, mint New Yorkban…

- Igazán lelombozó ezt a szép házat ilyen állapotban látni – közölte egy nyugodt férfihang a szétvert konyhában üldögélő két fiatallal. – És ugyanez persze a nővéreidről is elmondható, kisasszony. Fájdalom, hogy az az állat nem kímélte a halandó életeket, mint ahogy az is, hogy emberünk nem ért ki elég gyorsan a helyszínre.

Amy felemelte a fejét, hogy megnézze, ki szólt hozzá, és egy lehetetlenül magas, öltönyös, napszemüveges alakot pillantott meg.

- Maga meg kicsoda? – kérdezte enyhén remegő hangon a jövevénytől. – És hogy jutott be ide?

- Úgy, ahogy Mr. Wolf is. A bejárati ajtón keresztül. – Mr. Johnson megengedett magának egy futó mosolyt, majd ismét komoly arckifejezést öltött. – Én képviselem itt a Paranormális Ügyosztályt, a világ leghatékonyabb paranormalitás elleni szervezetét. Ha jól látom, ti mindketten kaptatok egy kisebb adagot Mr. Wolf véréből… Ez alighanem a hasznotokra válik majd a közeljövőben. A helyzet pedig úgy hozta, hogy nálunk megüresedett néhány hely, amit minél hamarabb be akarok tölteni. Szóval, van kedvetek csatlakozni?

*****

- És itt van a következő ász is! – harsogta a parasztok körében ülő, nyurga, megnyerő arcú mutatványos. – Most pedig lássuk az utolsót! Na ki fogad arra, hogy ez nem az lesz?

A hallgatóság néma maradt, jelezve, hogy bíznak a férfi állításaiban, aki kivárt még egy kicsit, majd felfordította az utolsó lapot is. A magabiztos vigyor fél másodperc alatt leolvadt az arcáról. Ez nem ász volt. Nagyon nem. A lapról egy betonból készített koporsóféleség vigyorgott vissza a fiatal férfire.

- Na jó, úgy látszik, most egy kicsi szünet jön majd – mondta a mutatványos a közönségének, majd felkapta a kártyát, és besietett vele a közeli árnyékos sikátorba.

- Na mi van? – kérdezte tőle csuklyás társa, aki hátát egy házfalnak vetve várt már rá. – Rájöttek, hogy csalsz?

- Arra sosem jönnek rá – jegyezte meg kissé sértetten a mutatványos, majd a csuklya elé tartotta a lapot. – Viszont ezt nézd. Úgy látszik, menni kell.
- Úgy látszik – hagyta rá a másik, majd ellökte magát a sikátor falától. – És merre?

*****

A paraszt csak futott, menekült, ahogy az a lábai bírták, de közben teste egyre jobban fáradt, agya pedig egyre intenzívebben tudatta vele a tényt, hogy most bizony vége. Nincs hová menekülni, nincs hová elbújni. A förmedvény, ami végzett a feleségével és három fiával is, most itt van, és le fogja vadászni.

Körülbelül itt tarthatott magában, amikor a kecses szürke penge a fejét vette. A holttest balra dőlt, gyilkosa pedig jobbra lépett, hogy jobban láthassa a környező erdő fáit. Szürke páncélba bújt komor lovag volt, körvonalai megremegtek, ha feltámadt a szél, közelében pedig a meggyújtott nedves fa füstjére emlékeztető szag terjengett.

A Vadász tíz másodpercen belül megérkezett. Hórihorgas testét barnás, szakadozott szélű lepel takarta, melynek kámzsája alól csak kénsárga szemei parázslottak, hátából három nyúlvány indult a föld felé, melyeknek végén ott himbálództak a vérebei. Duzzadó izmok, fenyegető agyarak, sunyi tekintet, semmi más.

- Eléggé elszomorító, hogy a nagy Vadásznak, számtalan király gyilkosának, holmi parasztokat kell már üldöznie, ha szórakoztatni kívánja magát – kezdett bele a szürke páncélos lovag. – Remélem, te sem látod máshogy a dolgokat.

A Vadász nem felelt, a legtöbb ember még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán van-e neki szája, csak szemei villantak meg a kámzsa alatt.

- Ez esetben kövess! A lord újra hadba szólít minket. – Ezzel a lovag kontúrjai megremegtek, majd a következő szélroham egy az egyben elfújta a megtermett páncélos férfit, pont úgy, ahogy a viharok előszele szokta a tábortűz füstjét.

A Vadász még pár pillanatig tanácstalanul álldogált az erdő közepén, majd maga is megindult valamerre, húzva maga után rémes falkáját is.

*****


Az Idegen nem sokkal naplemente után jelent meg a Lee kúria előtt, kecsesen, elegánsan, ahogy mindig. A szél bele-belekapott utazóköpenyébe, csuhájába, mintegy jelezve a kitörni készülő vihart, őt azonban ez nem izgatta. Tudta, hogy nem fog elázni. Lassú, kimért léptekkel haladt egészen a bejáratig, majd lenyomta a csengőt, de csak egyetlen egyszer. Ez is elégnek bizonyult, ugyanis hamarosan az ősz lakáj nyitott ajtót.

- Üdvözölöm a Lee kúriában, uram! – köszönt előírásszerűen a jövevénynek. – Miben segíthetek?

- A családfővel akarok beszélni – közölte vele a másik. – Lenne számára egy ajánlatom, ami talán még érdekelni is fogja, ha nem csalódom.

- Attól tartok, nem áll módomban teljesíteni a kérését. Az úrfi épp… Gyengélkedik. Szerintem nem fogad senkit.

- Engem fog, e felől biztosíthatom – biccentett a jövevény. – Hacsak nem akarja, hogy a háza a lángok martalékává váljon, őt magát pedig karóba húzva találják meg a hátsó udvaron, kedves komornyikja társaságában.

A lakáj pár pillanatig némán méregette a jövevényt, hogy kitalálhassa, lapul-e bármiféle erő a fenyegetés mögött, végül azonban bólintott egyet.

- Kit jelenthetek az úrfinak?

- Lord Deimost. Méghozzá személyesen…

*****

Ryan Wolf zuhant. Nem tudta meddig tart az útja, nem emlékezett az elejére, és sejtette, hogy amikor a végére ér, abban már nem lesz köszönet. Pontosan tudta, hány bűnt követett el eddigi életében, és azzal is tisztában volt, hogy ha a gondviselésén múlna, akkor egészen a világegyetem végzetéig, esetleg egy kicsit tovább, fog a Pokol legsötétebb bugyrában senyvedni.

Nem mintha ez annyira zavarta volna, hiszen számított rá, hogy a teste szétszabdalása oly nagyon nem fogja meggyötörni valódi énjét, de azért nem örült a fejleményeknek. Valahol lelke legmélyén már komolyan hitt benne, hogy másodszorra bevált a kemény út, és a Paranormális Ügyosztály ezúttal már nem tud méltó harcost kiállítani ellene. Ezekhez a kecsegtető ábrándokhoz képest igazán lehangoló volt a tény, hogy végül mégiscsak alá kell szállnia a Pokolba.

- Jól vagy? – kérdezte tőle pokolbéli társa hangja a zuhanás időtlenségében. – Mintha nekem azt mondtad volna, tudsz magadra vigyázni.

- Hazudtam, esetleg tévedtem. Egyre megy – sóhajtotta a vámpír. – De ne félj, vereségem ugyanúgy a tervem részét képezi, mint bármi más, amit ébredésem óta tettem.

- Örömmel hallom. Tehetek valamit érted?

- Állj készen, hogy amikor eljön az idő, megmutathasd a kiutat. Eddig még nem lepleződtél le?

- Volt, aki elvigye a balhét – nevetett fel a másik. – De lassan mennem kell. Észre fogják venni, hogy nem állok a helyemen. Akkor majd még látjuk egymást… Igaz?

- Hogy a fenébe ne lenne az?

A testetlen hang eltűnt, Ryan pedig újra egyedül zuhant a végtelen sziklajáratba. Unta magát, méghozzá halálosan. Kezeit és lábait nem tudta megmozdítani, így egyetlen dolgot tehetett, hogy elüsse az időt: röhögött. Kacagott, nevetett, amíg csak tüdejéből telt.

- Nincs még vége. Johnson – hörögte végül rekedt torokkal. – Kurvára nincs még vége. Sőt, igazából csak most kezdődik majd minden…

Első helyezés

Nos, történt az elmúlt napokban (tulajdonképpen hónapokban, csak nem volt kedvem ezt így pár szóval előrébb is leírni), hogy neveztem Engel pályázatára, ami a mai napon véget ért, méghozzá egy számomra igencsak örvendetes eredménnyel: sikerült megcsípnem az első helyet. A többieknek ezúttal is szeretnék gratulálni, a zsűrinek pedig köszönöm a pontokat. ^^

Tizenegyedik fejezet

Mert valakinek ma nem kellett iskolába mennie... Ez a része az érettséginek még egészen tetszik is, bár mondjuk azt az előző négy napot nem kellett volna erőltetni. :D

Tizenegyedik fejezet

Jill Emmerson világéletében úgy gondolta, hogy ő egy szerencsétlen lány. Sosem nyert tombolán semmit, az ismerősei sorra elhappolták előle a helyes srácokat, és mindezek tetejében vidéken született, nem valamelyik nagyvárosban. Aztán megjelent a magas, jóképű, szőke idegen, elhívta őt moziba, és a lány máris sokkal naposabban látta az életet. A rózsaszín felhőkkel tarkított világból egyedül a mobilja csörgése tudta kizökkenteni.

- Elnézést, attól tartok, ez az enyém lesz – jegyezte meg könnyed hangnemben vörös ballonkabátos lovagja, mikor Jill már nyúlt volna a mobiljáért, majd könnyedén kikapta azt lány farmerének zsebéből, és fogadta a hívást. – Itt Wolf. 

- Szerencse, hogy mondtad, különben azt hittem volna, hogy a szeretetszolgálatot tárcsáztam.

- Vicces. Tudod, hová kell mennem?

- Alap. San Francisco, Fekete Rózsa kirendeltség. Innen már menni fog?

- Bízom benne. Köszönöm, hogy megtudtad nekem.

- Nem tesz semmit. Wolf?

- Igen?

- Mondták már neked, hogy ez az éned egy rossz buzi?

- A másiknál még mindig diplomatikusabb. Jó volt rólad hallani. – A vámpír nem várta meg a választ, csak megszakította a hívást, visszadobta a telefont az elkerekedett szemű lánynak, majd vigyorogva feloldódott az árnyékokban.

*****

Issaw százados kissé megviselten, véraláfutásos szemekkel, felszakadt szájjal, de szokása szerint szélesen vigyorogva lépett be újra a halálangyalok barakkjába. Emberei először nem is akarták elhinni, hogy őt látják, hiszen alig tizenkét óra leforgása alatt igen kevesen tudtak eddig elszabadulni a Belső Ellenőrzés komor, fenyegető épületéből.

- Százados? – kérdezte végül Hektor, aki mindig is a legnehezebben meglephető katona volt az osztagban. – Azt hittük, magának már vége… Mégis hogyan szabadult?

A teletetovált férfi már nyitotta volna a száját, amikor a többi emberének örömkiáltása félbeszakította. Armaia a nyakába ugrott, Syhass és Usuhaza többször is kezet ráztak vele. Egyedül Hektor maradt a helyén. Hozzá valahogy sosem illett a hangos ünneplés.

- Egyértelmű, és megdönthetetlen bizonyítékot kaptak arról, hogy nem én vagyok az áruló – kezdett végül mesélni az osztag kapitánya, amikor emberei hagyták némi levegőhöz jutni. – Az a helyzet, hogy amikor kihallgattak, megjelent a Paranormális Ügyosztály egyik ügyvéde, és nekiállt számon kérni rajtunk egy támadást. Egy halálangyal állítólag leütötte valamelyik kommandósukat, majd nem sokkal ezután valaki tőlünk felhívta Wolfot, és közölte vele, hol van az ősök vére. Na nem mintha ezek után el akartak volna engedni, csak én meg kiteleportáltam onnan, miután meggyőződtem róla, hogy rajtuk kívül mindenki ártatlannak tart.

- De az egész helyet valami olyan cucc védi, ami szükség esetén önmagába hajlítja vissza a teret, nem? – kérdezett rá kissé kétkedve Hektor. – Hallottam egyszer egy srácról, aki ennek ellenére megpróbálta kivarázsolni magát onnan. Nem lett szép vége, az már biztos.

- Vannak olyan dolgok, amivel semmiféle mágia nem veszi fel a versenyt – mosolyodott el a kapitány. – Mondjuk úgy, a realitás hajlamos mindig mindent felülírni. De most valami komolyabb dologról is szeretnék veletek beszélni… A hívás a mi körzetünkből indult, így feltételezhető, hogy az áruló mégiscsak hozzánk tartozik. Az embereink aznap mind egy másik osztaggal voltak bevetésen, a letartóztatásom miatt ideiglenes tiszti karral. Ki volt az közületek, aki elhagyta a barakkot, amíg a többiek nem értek vissza?

A négy tiszt elcsendesedett, majd komor arccal egymásra néztek.

- Azt mondta, maga bízta meg a feladattal, hogy látogasson el Ide…

Fém villant a levegőben, gyorsabban annál, mint azt bárki le tudta volna reagálni, azonban az Issaw százados arca felé tartó penge elakadt Hektor izzó láncaiba.

- Syhass – sziszegte a halálangyal, hangjába végtelen mennyiségű megvetést sűrítve. – De mi a jó neked abban, hogy előrébb hozod a világ végzetét? Ha Wolf ott folytatja, ahol múltkor abbahagyta, akkor az nem az urunk által annyira várt Ítélet napja lesz, hanem valami sokkal rosszabb.

- Pont ettől a kérdéstől tartottam – válaszolta a fehér hajú férfi, miközben izmait megfeszítve küzdött azért, hogy kiszabadíthassa kardját. – Hát nem látod az igaz utat, amit követnünk kell?

- Úgy véljük, megőrültél – közölte az árulóval Usuhaza. – Örömünkre szolgál majd téged megszabadítani a testedet és lelkedet fertőző tébolytól. Mi már csak tudjuk, milyen rossz az.

A skizofrén halálangyal keze hihetetlen erővel csapott a másik arcába, a jobbját pedig hamarosan követte a balja is, újra és újra. A szinte követhetetlen sebességgel záporozó ütlegek között úgy tűnt, mintha nem is kettő, hanem legalább nyolc ököl verné a egyre hátrébb tántorodó Syhasst.

- A kurva életbe – nyögte az áruló. – Keményebbek vagytok, mint gondoltam.

A következő pillanatban felizzott Syhass kardja, és olyan könnyedén vágta át Hektor rá tekeredő láncait, mintha azok csak papírmaséból készültek volna. A halálangyal, aki teste részeként bánt fegyverével, kétségbeesetten felsikoltott és hátrább tántorodott a fájdalomtól, és Usuhaza is hátrálni kényszerült, miután a fenyegető közelségben megvillanó penge majdnem levágta a jobb kezét.

- Végezni fogok veletek mind! – kiáltotta tébolyult kacajjal Syhass, majd ismét a kapitányra vetette magát, azonban a teste körül megjelenő számok megállásra késztették. – Ez meg mi a fene?

- Mágia egy roppant különleges vállfaja. Úgyse értenéd meg – közölte vele nyugodt hangon a százados, akinek a tetoválásai mind fehér fényben izzottak. – Legyen elég annyi, hogy ha még egy lépést mozdulsz, meghalsz!

- Szar vicc, százados – jegyezte meg vigyorogva az áruló. – Mindenki tudja, hogy maga sose emelne kezet az embereire! – Ezzel már újra neki is lendült, pengéjét magasan a feje fölé tartva, nem törődve a körülötte keringő képletekkel.

- És szerinted mégis hogyan lettem halálangyal? – kérdezte egy fáradt sóhaj után Issaw százados. – Attól még nem leszel gyilkos, ha a biztos halálba vezeted az embereidet… Volt viszont az osztagomba egy fiatal srác, aki úgy gondolta, a németeknek áll a világ. Személyesen loccsantottam ki az agyát, amikor kiderült, hogy eladott minket… 

Syhass szemei kétségbeesetten elkerekedtek, a következő pillanatban pedig teste darabokra esett, ahogy a képletek szétmetélték. Halott volt, mielőtt földet érhetett volna. A százados csak szomorúan megrázta a fejét, majd minden további nélkül távozott a kaszárnya irányába. Sírni csak azután kezdett el, hogy megbizonyosodott róla; senki sem láthatja.

*****

Kopogtattak. A legszebb álmaiból felriadó Kal kissé furán nézett a hálószoba ajtajára, hiszen az őt befogadó boszorkányok közül egyik sem szeretett kopogni az ajtókon, mielőtt sugárzó mosollyal benyitott az adott helyiségbe, más meg mi a fenét akarhat egy friscói garzon hálószobájában. Mégis, valaki rendíthetetlenül, kitartóan verte a vékony, fehér ajtót.

A fiú oldalra sandított, és megállapította, hogy a legfiatalabb boszorkány, név szerint Amy, még alszik, így ő biztos nem fogja megnézni, ki az idegen, a másik kettő lány pedig eltűnt, ezért nem maradt más választása, maga nyitotta ki az ajtót. Kissé álmosan, félig kábán nyúlt a kilincs után, de azonnal magához is tért, ahogy meglátta, mi vár rá a túloldalon.

Az apró konyhát szinte teljesen beborította a vér. Az asztalt kettétörték, a székekre már csak műanyag forgácsok emlékeztettek, a hűtő ajtaja benyomódott, a sütő romokban hevert, mintha csak egy bomba szállt volna be a kitört ablakok egyikén. Kal el sem tudta képzelni, hogy nem ébredt fel az ekkora mértékű pusztítással járó zajokra. Aztán meglátta a másik két boszorkányt, akik fehér bőrrel, üveges szemekkel, feltépett nyakkal és kifordult tagokkal hevertek a padlón. Egyikben sem maradt már élet.

Vele szembe, tőle alig egy méterre pedig ott állt gyilkosuk, egy szikár testű, szőke hajú, megnyerő arcú, piros ballonkabátos férfi, aki egyik kezében egy matt fekete, vaskos pisztolyt szorongatott.

- Helló, faszfej! – köszönt a fiúnak, majd elvigyorodott, hogy áldozata jól láthassa a szabálytalanul egymásra nőtt éles fogait. – Itt az ideje, hogy elvegyem tőled, ami engem illet! 

Ezzel az idegen meglódult a srác felé, és minden bizonnyal el is kapta volna a torkát, ha Amy nem lép közbe.

- Kal, hasalj! – ordította a lány, a fiú pedig teketóriázás nélkül végrehajtotta a parancsot. A támadója hegyes fogai így nem mélyültek a torkába, csak felsértették a bőrét. Enyhe vérzés, semmi komoly. 

- Mi a faszom? – hörögte meglepetten Ryan Wolf, majd a következő pillanatban felüvöltött, ahogy az Amy kezében tartott katana átütötte a testét.

Tömény, sűrű sötétség fröccsent a fegyverre, a lányra és Kal sebére is. A vámpír inkább meglepetésében, mint fájdalmában hátratántorodott, szeme szikrákat hányt.

- Ezt nem úszod meg ennyivel, te kurva – kiabálta dühösen.

- Dehogynem. – A higgadt válasz a vámpír háta mögül érkezett. – Ma egyedül te fogsz meghalni… A két boszorkányon kívül.

Ryan Wolf megpördült a saját tengelye körül, hogy szembenézhessen a támadójával, az azonban gyorsabbnak bizonyult nála: kaszája még akkor levágta a vámpír fejét, amikor az a fordulat felénél sem tartott. Gabriel grimaszolt egyet, majd a két fiatalra nézett.

- Ne próbáljatok meg segíteni, bármi is történik!

Talán még akart volna mondani valamit, talán már nem, de ez a két tinédzser számára sosem derült ki: Ryan Wolf teste pont ezt a pillanatot választotta ugyanis arra, hogy felpattanjon a földről, majd a másiknak essen.

Gabriel nem esett kétségbe, és a lélekjelenléte sem hagyta el, ahogy a másik a hűtőnek csapta, minden levegőt kipréselve a tüdejéből. Pánikolás helyett átkarolta a másik derekát, majd a legközelebbi ablak felé lendült vele.

- Lássuk, mekkora a szád napfényben, Wolf! – sziszegte a másiknak, ahogy a két test tíz emelet magasból alázuhant a melegben már átforrósodott aszfaltra.

A becsapódás pillanatában mindkét harcos megszűnt szilárd anyagnak lenni: egy pillanatig csak a fekete füst keveredett a fehérrel, aztán újra anyagiasultak a küzdő felek. A vámpír és az árnygyilkos egymásba kapaszkodott, ütötték, rúgták, tépték egymást, ahol csak érték, csapásaik erejétől néha még a földszinti ablakok is berepedtek, széttörtek. A környező házak lakói tucatszám tódultak az utcára, megnézni, mi folyik odakint, az ő evilági szemük azonban nem látta, nem láthatta, a két félisteni lény küzdelmét.

Ryan Wolf volt az, aki előbb megunta a közelharcot. Teste egy pillanat alatt egybeolvad az utca árnyékaival, hogy aztán a másik mögött jelenjen meg újra, kezében ezúttal már kurta csövű pisztolyával, ami a kardjához hasonlóan a testéből nőtt ki. Az első másfél tucatnyi golyó még Gabriel hátát és oldalát érte, véres falú alagutakat fúrva a férfibe, ezután viszont az árnygyilkos kaszája is lesújtott, először félbevágva a fegyvert, majd lemetszve Ryan alkarját.

A vámpír felszisszent a fájdalomtól, majd baljával pofonvágta az árnygyilkost, az újra kinövő jobbjában megjelenő karddal pedig véres csíkot húzott az arcára. Gabriel sem maradt adósa: kaszáját az ellenfele vállába vágta, majd megtekerte a fegyver nyelét, és segítségével az egyik házfalba vágta a másikat. Vakolat és téglák zúdultak Ryan nyakába, aki ezúttal az árnygyilkos saját árnyékából öltött új alakot. 

Összeforrt pisztolyát tartó balja a fehér ruhás mögött jelent meg, és egy újabb sorozatot pumpált a hátába, ezúttal közvetlen közelről. A lövedékek erejétől Gabriel előrezuhant, fejjel bele Ryan kardjába, amit a vámpír jobb keze tartott.

Az árnygyilkos felüvöltött, majd a földre esett, ahogy a penge eltűnt a fejéből. Megpróbált feltápászkodni, ám az újra anyagiasuló volt kegyetlen erővel rátaposott a fejére, szó szerint a földhöz szögezve őt ezzel. A vámpír a pisztolyát a lába alatt heverő testre szegezte, és addig pumpálta bele az ólmot, amíg Gabriel abba nem hagyta a nyöszörgést.

- Tudom, hogy ennyi nem végezhetett veled, de legalább nem fogsz basztatni egy darabig – morogta Ryan, miközben a nyakánál fogva felemelte a földről a lyukacsos testet. – De attól tartok, annak a napszemüveges buzinak ismét személyesen kell elém járulnia, ha le akar győzni.

- Kell a fenét – sziszegte Gabriel, majd bal kezével a ruhája alá nyúlt, és egyetlen határozott mozdulattal kettéroppantotta a fókuszát, a vékony aranyláncon lógó kristályt.

- Mi a rák? – A vámpír szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, teste szinte automatikusan hajította magától minél messzebb a másikat.

Az árgyilkos teste felhólyagosodott, mintha csak égetné az elszabaduló hihetetlen mennyiségű energia, kaszája pedig egyszerűen elolvadt, eggyé vált a testével.

- És most mi van? – kérdezte pimasz hangon a vámpír. – Ez az a kurva nagy erőtartalék? A két puszta kezed? Baszd meg, ember, ha akarod, én meg csak a fülemet fogom használni ezek után.

Gabriel nem válaszolt, csak intett egyet. A kezéből hihetetlen sebességgel kinövő kaszapenge derékban vágta ketté Wolfot, aki erre rekordgyorsasággal hagyta abba a röhögést.

- Vagy úgy… Lehet, mégsem lesz ez annyira könnyű menet.

- Ebben egyetértünk – biccentett az árnygyilkos. – A fókuszkristályok rendem rejtett tartalékait képviselik. Ők zárják magukba az egykori nagymesterek erejét, akik készek arra, hogy megsegítsék leszármazottaikat, ha úgy hozza a helyzet. Minden árnygyilkos kap egy ilyet, mikor a rend tagjává választják, és ha elhasználja, visszatérhet a létsík közepén álló Fehér Hegyre, hogy megszerezze az újabb fókuszát, de sietnie kell: e nélkül a kristály nélkül mindössze napokig vagyunk képesek létezni. Úgy látszik, annyi év után végre hazatérhetek…

A piros ballonkabátos férfi teste összeforrt, ő maga pedig rohamozni készült, azonban Gabriel könnyűszerrel megállította: a kezeiből újra és újra kisarjadó pengékkel még azelőtt vágta apró darabokra ellenfelét, hogy az a köztük lévő csekély táv felét megtehette volna. 

- Bassza meg – nyögte Wolf testetlen hangja, miközben testének darabkái lassan feloldódtak az árnyékban. – Te egész jól küldöd, seggfej barátom. És ezt vedd nyugodtan dicséretnek, mert több úgysem lesz.

- Ebben egyetértünk – biccentett Gabirel, majd megpördült, és kaszáját a legközelebbi tűzcsap árnyékába vágta.

A felület lassan hullámozni kezdett, majd átszíneződött. Az eddigi fekete lassan, de biztosan elkezdett vörösbe fordulni.

- A picsába! – nyögte Wolf elhaló hangon. – Pedig egy pillanatig meggyőztem magam, hogy nem kell meglátogatnom azokat a seggfejeket a Pokolban. Na mindegy. Fogadd őszinte gratulációmat, árnygyilkos. Jobb voltál nálam. Talán egy napon majd változni fognak azok a kibaszott erőviszonyok.

Alig egy pillanattal ezután vakító, szemkápráztató fényár borította be az utcát, hogy így jelezze Itt és Ott polgárainak: a világuk megmenekült. Legalábbis egyelőre…

Tizedik fejezet

Ez már a negyedik friss fejezet a hét eleje óta. Csodás egy tempó, nem? Mondjuk lehet, az érettségi fontosabb, mint a folyamatos friss, de csak lehet. Én nem hiszek benne. :D

Tizedik fejezet

Igor Pauker közlegény egyike volt a Delta Csillag azon kommandósainak, akiket nem a hatalmas izmaik és a félelmet nem ismerő magatartásuk tett a szervezet megbecsült tagjaivá, hanem a tökéletesen érzéketlen gondolkodásmódjuk. A fiatal, vékony, szőke hajú közlegény kérdés nélkül tüzet nyitott bárkire, amennyiben erre parancsot kapott valakitől. Magától nem ölt, elvégre ki az az aberrált állat, aki mások halálában találja meg a gyönyört, de ha valamelyik feljebbvalójától parancsot kapott a tüzelésre, nem nézte, ki áll éppen a rohampuskájának a csöve előtt.

Volt, aki mindezek miatt undorodva tekintett az orosz bevándorlóra, mások pedig csodálták, de a férfit mindez hidegen hagyta. Egészen addig, amíg nem próbálták megölni a gondolkodásmódja miatt, neki tökéletesen mindegy volt, miket gondolnak, miket beszélnek róla az emberek. Az sem érdekelte, hogy a város utcáin megbámulják néha, és úgy általában semmit sem bánt egészen addig, míg az nem veszélyeztette a testi épségét. 

Épp ezért tán még őt magát is meglepte, hogy bosszankodott, amiért meglehetősen hanyag szobatársai ma is vele vitették le a szennyest a barakk pincéjében található mosodába. Mintha csak megérezte volna, hogy ez a látogatás a későbbiek során elég sok fejfájást fog még neki okozni.

A hatalmas mosógépekkel telepakolt helyiségben bőven akadt árnyékos zug, félreeső sarok. A veteránok, akik már eléggé unták magukat, nem egyszer szórakoztak azzal, hogy elbújtak az egyik ilyenbe, hogy aztán hangos ordibálással ráhozzák az újoncokra a frászt, így Pauker közlegény is egyből a vicces kedvű társaira gondolt, amikor meghallotta a zajt, ami az egyik mosógép mögül jött. Mintha csak valaki ütögette volna a szerkezet hátlapját.

- Bárcsak tudnám, hogy miért gondolják, hogy ezt még beveszem – morogta leginkább magának a kommandós. – Oké, hogy egy zöldfülű összeszarja magát, de nekem nem ez lesz az első évem itt…

Lassú, óvatos léptekkel kerülte meg a mosógépet, hogy az ijesztgetéssel próbálkozó társa háta mögé kerülhessen. Körülbelül akkor jött rá, hogy hibázott, amikor a fekete páncélkesztyűbe bújtatott kéz lecsapott az állára. Az árnyékban megbúvó halálangyal elégedetten elmosolyodott, majd nekiállt magára ölteni a kábán heverő kommandós kinézetét. 

*****

Azrelius feldúltan, sápadtan, mégis, egy friss hullához képest egész összeszedetten esett be az Iroda ajtaján, ahol most csak Mr. Johnson és Mr. Reed tartózkodott.

- Ryan Wolf! – hebegte félig öntudatlan állapotban. – Itt van, és az előbb megölte az egyik testemet! Most mit fogunk csinálni, főnök?

- Először is nyugodjon le! – tanácsolta roppant megnyugtatónak szánt hangnemben a Paranormális Ügyosztály vezetője. – Elvégre csak meghalt, egy maga fajta pallérozott elme igazán átlendülhetne egy ilyen apróságon.

- De engem legyőztek! – Azrelius már szinte üvöltött kétségbeesésében. – Legyőztek! Engem! Engem, aki a fél lelkét odaadta a hatalmáért. Ez nem vámpír, ez egy kibaszott állat!

- Úgy rémlik, én figyelmeztettem, hogy egyedül nem fog bírni vele – jegyezte meg szórakozottan Mr. Johnson. – De mindegy is. Most inkább beszéljünk arról, hol is lehet az ősök vére. Alapvetően Wolffal még el tudunk bánni, azonban ha megkaparintja a világot alkotók legtisztábban fennmaradt vérvonalát, akkor bekövetkezik az, amit hozzánk hasonló mentalitású harcosok már évezredek óta el szándékoznak kerülni. Mindezt persze Wolf is tudja, szóval ahol az Onnan jött férfi van, ott lesz ő is. Szerencsére Mr. Reed és kicsiny csapata elég alapos munkát végzett, így lényegében már majdnem képben vagyunk azt illetően, hol is lehet most az ősök vére. Ha nem tévedek, a Figyelők a Fekete Rózsára gyanakodnak. Jól mondom, Mr. Reed?

- Lényegében igen – biccentett az alacsony férfi, majd fontoskodóan megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – A két világot elválasztó háló az utóbbi időkben eléggé stabilan tartja magát, ami egyébként nem kis meglepetést okozott megfigyelőinknek, így könnyedén kiszúrhattuk rajta a halálangyal varázslatát. Nem volt nehéz észrevenni, eléggé brutálisan csinálta, amit csinált, lényegében szétszaggatta egy helyen az egész manahálót. Roppant… meggyőző. Azt hiszem. A férfit, akit akarata ellenére magával cipelt, körülbelül Itt és Ott határán veszíthette el, de azon a ponton, amikor már bizonyossá vált, hogy az illető Ide fog kerülni, nem Oda. Ezután még egy darabig követni tudtuk a manahálón átlépő lélek útját, azonban egy idő után árnyékba botlottunk. Egy nagy, randa árnyékba, amit utólag raktak oda szakavató kezek. 

- Tipikus boszorkánymágia – jegyezte meg Azrelius. – Senki sem tudja semlegesíteni, csak az, aki kimondta a bűvös igéket. Utálom az ilyet. Egy varázsló bízzon annyira mágiája erősségében, hogy mások által megsemmisíthetőnek alkotja meg azt.

- Igen, ez valóban szép gesztus lenne mindenkitől – helyeselt Mr. Johnson. – Folytatná, Mr. Reed? Úgy vélem, a következtetéseit még nem hallgathattam végig, mert Mr. Azrelius túl hamar ránk rontott.

- Azonnal, uram – biccentett a Figyelők főnöke. – Szóval, mint említettem, a lélek útvonalát egy idő után árnyék kezdi takarni, de annyit még ki tudtunk venni, hogy az Onnan áthozott férfi mindenképpen az USA területére került. Arra ugye az előbb Azrelius úr is volt szíves rávilágítani, hogy az ilyesfajta árnyék boszorkánymágia. Márpedig az USA egyetlen boszorkányszektája a Fekete Rózsa. Az hiszem, innentől kezdve eléggé egyértelmű a dolog, uraim.

- Valóban az – biccentett Mr. Johnson elégedetten. – Szóljon azonnal Mr. Jorgensonnak, hogy vigye a fiúkat a rend seattle-i főhadiszállására, és kérdezzék ki valamelyik nővért a dologról. Minél előbb biztonságba kell helyeznünk azt a férfit, különben lőttek a jövő évi támogatásunknak, ezt senki se felejtse!

- Azonnal intézkedem, uram!

- Nagyszerű – Mr. Johnson megvárta, amíg Mr. Reed sietve távozik az irodából, csak azután fordult Azreliushoz. – Maga pedig legyen szíves Gabrielhez teleportálni. Legjobb tudomásom szerint épp Wolf nyomát követi. Mondja meg neki, hogy hagyjon fel ezzel, és várja őt inkább ott, ahol az ősök vére is lapul éppen. És még valami! Közölje vele azt is, hogy szeretném, ha mindenáron megállítaná Wolfot. Használja a fókuszát, ha más megoldást nem lát. 
Azrelius bólintott, majd minden további nélkül teleportált.

*****

Az egykori Washington Megyei Állami Elmegyógyintézet Seattle belvárosától távol, a parkosított kertvárosban kapott helyet, távol minden főúttól. A dolgozók szerint erre azért volt szükség, hogy a gondozottakat ne zavarja a forgalom zaja, az elmegyógyintézet ellen lázadó ügyvédek és emberjogi aktivisták szerint pedig azért, hogy szerencsétlen páciensek ne tudjanak szökni a kutyás őrök elől.

Bárkinek is volt igaza az adott vitában, 1982-ben az intézmény kapui örökre bezártak, és valószínűleg hamarosan az impozáns épületet is bedózerolták volna a földbe, ha nem jelenik meg egy tekintélyes, nagy vagyonú és nem utolsó sorban elragadóan szép hölgy, aki tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot a város aktuális polgármesterének, így a Fekete Rózsa boszorkányrend gond nélkül beköltözhetett új lakhelyére.

A kúria rekordgyorsaság alatt idomult új lakóihoz, hála azok kivételes mágikus technikáinak. A kicsi, rosszul megvilágított gumiszobák, a neoncsövek, a monitorok, az őrök sivár helyiségei, a pincében berendezett étkező és a kertben felállított kennel mind a múlté lettek, helyüket barátságos, meleg színekkel kifestett termek, kandallók és hatalmas franciaágyakkal felszerelt hálószobák vették át.

A park sivár növényzetét buja dzsungelre cserélték, a teraszon medencét alakítottak ki, a pincébe pedig bezsúfoltak egy csomó különös kinézetű szobrot meg valamit, ami a szemtanúk egy része szerint gyanúsan hasonlított egy maja áldozóoltárra. Azt, hogy az átalakításra szükséges pénzt a rend honnan szerezte, sosem kérdezte senki.

A Fekete Rózsa hírhedten semleges maradt minden egyes konfliktusban, akár Itt, akár Ott történtek, nem is akadt egy ellenségük sem, így fokozottan furcsán hatott, amikor a Delta Csillag csapatszállító helikopterei pontosan éjfél előtt tíz perccel megrohamozták a helyet.

Alapvetően a hosszúkás testű, dupla rotoros gépeket nem éppen a meredek szögben történő zuhanóbombázást imitáló manőverekre tervezték, a Paranormális Ügyosztály pilótái mégis játszi könnyedséggel vették rá őket ezekre a nyaktörő mozdulatokra. Felvilágosultabb katonai körökben makacsul tartotta magát a mondás, mely szerint a Delta Csillagnál senki sem tud fenyegetőbben repülni egy alapjáraton fegyvertelen helikopterrel.

Az akció gyors volt, rendezett és persze bővelkedett anyagi károkban. A négy helikopter a négy égtáj felől repült rá a kúriára. A fémtestek hasa felnyílt, odabentről pedig kötelek tucatjai repültek ki, megcsáklyázva az épületet. Nick Jorgenson gázálarcos, gépfegyveres legényei az ablakok és az ajtók betörésével hatoltak be az épületbe, csizmás lábaikkal szétzúzva a több száz dollárba kerülő festett üvegtáblákat, mahagóni falapokat.

Mindenhol lézerirányzékok vetültek a berendezési tárgyakra és a szerencsétlenebb boszorkányokra, akik pont az első hullámban megtámadott szobák egyikében tartózkodtak.

- Kezeket a tarkóra! Gyerünk! Látni akarom a kezeiteket!

- Le a földre! Mindenki azonnal le a földre! 

- Senki sem mozdul, basszátok meg!

A Delta Csillag emberei naponta akár több rendőrfilmet is megnéztek, hogy a fenti három mondatot szó szerint tudják idézni bárhol, bármilyen helyzetben. A szervezet megalakulásának idején természetesen Nick Jorgenson is elkészítette a maga verzióit ezekről a beszólásokról, azonban ezek lényegében egyszerre sértették az összes létező népet és vallást, így Mr. Johnson rövid mérlegelés után betiltotta a használatukat, elkerülendő egy újabb világháború kitörését.

A nagydarab skandináv férfi természetesen az első hullámban támadta meg a kúriát, és hamarosan már ott is térdelt az egyik terem padlóján, kezében rohampuskával, arcán magabiztos vigyorral.

- Gyerünk, fiúk, kerítsük elő a vezetőt, és szedjük ki belőle, hol tartják azt a nyápic csávót! – harsogta jókedvűen, az emberei azonban nem mozdultak, csak értetlenül bámultak rá. – Most meg mi a baj, srácok? Elment a kedvetek a harctól, vagy mi?

A kommandósok először egymásra pillantottak, majd az egyikük, egy vékony, szőke hajú, fiatal férfi, megszólalt.

- Elfelejtett rágyújtani, uram!

A skandináv kapitány szomorúan konstatálta, hogy valóban hiányzik a jól megszokott szivar a szájából. Az öregség első jele. Nagyapja is húsz évvel azután kapott ki ketrecharcban először, hogy elfelejtett rágyújtani valahol. Nem jó ómen.

- A fenébe – morogta rosszkedvűen. – Biztos, hogy itt nem lehet dohányozni? Én nem látom sehol a táblát…

- Sajnálom, de ott van, uram – mutatta a piros vonallal áthúzott cigarettát a kommandós. – Kér esetleg tüzet?

- Ja, az jó lenne – biccentett a kapitány, szájában immár elmaradhatatlan szivarjával. – Várjunk csak, Pauker, te eddig nem balkezes voltál?

- Rágyújtani jobbal szoktam, uram – válaszolt azonnal a kommandós, majd visszahúzta az öngyújtót, miután főnöke szivarja parázslani kezdett.

- Mégis mi a fene ez itt?! – A Fekete Rózsa Első Nővére szikrázó szemekkel, egy szál hálóköntösben robbant be a szobába, látszólag fegyvertelenül. – Mégis hogy veszi az Ügyosztály a bátorságot, hogy késő éjjel lerohanja a rendem főhadiszállását, mindenféle előzetes bejelentés nélkül? Kinek képzelitek magatokat, fiúk? – Azt, hogy a Delta Csillag kapitánya olyan helyen dohányzik, ahol nem szabad, már ő sem hányta a behatolók szemére. Elvégre vannak olyan dolgok, amelyek a világ bármely pontján természetesnek hatnak.

- Azoknak, akiknél a puska van – válaszolt azonnal és szemrebbenés nélkül Nick Jorgenson. – Az Ügyosztály tudomására jutott, hogy a Fekete Rózsa bújtatja azt az Ottani parasztot, akiben jelenleg az Ősök vérének legtisztább változata kering. Ezért vagyunk most itt. Vinnénk magunkkal a fickót, amennyiben nem probléma.

A nő mellkasának szegeződő rohampuskák szinte szuggerálták a célpontjukat, hogy ne legyen probléma a tulajdonosaik bármilyen kérése, az Első Nővér mégis értetlenül tárta szét a kezét.

- Ti meg miről beszéltek? Ebben a kúriában nem tartózkodik egyetlen férfi sem… Titeket leszámítva. Egyáltalán honnan veszitek, hogy mi bújtatjuk azt a férfit?

- Mr. Reed mondta. A Figyelők megpróbálták lenyomozni, hová is érkezett a csávó, de félúton árnyékba botlottak.

Az Első Nővér elfintorodott. Láthatóan megvolt a véleménye azokról, akik ilyen egyszerűen azonosítható mágiával próbálják elrejteni a saját nyomaikat.

- Ha megmondom, hol van a fickó, akkor elmentek a fenébe? – kérdezte a szobában guggoló kommandósoktól.

- Természetesen. Nem vagyunk mi erőszakszervezet, ami nem veszi figyelembe a civil lakosság kéréseit.

- Hát persze. A srác a kaliforniai kirendeltségünkön van, San Franciscóban. A bejárati ajtót meg majd kinyitom én, hogy nektek azt már ne kelljen berúgni, miközben távoztok…

Kilencedik fejezet

A menetrendszerűen érkező fejezet, ami nélkül lassan már el sem múlhat hétköznap. :)

Kilencedik fejezet

A vékony pengéjű, kecses, abnormálisan hosszú kard könnyed ívet írt le a levegőbe, majd mindenféle erőlködés nélkül keresztülvágott hajat, bőrt, húst és csigolyát. A fehér márványlapokon térdelő bekötött szemű lány feje a földre esett, fehér ruhás teste oldalra vágódott.

Hóhéra, magas, karcsú, lehetetlenül szőke hajú, világoskék szemű fiú, kivárt még pár pillanatig, ezután áldozata ruhájába törölte véres pengéjét, majd a tokjába csúsztatta a kardot, végül pedig meghajolt, noha a fehér márványlapokból épített amfiteátrum tökéletesen üresen ásítozott.

- Hölgyeim és uraim! A kivégzés véget ért! – Noha senki sem reagált a néma csöndben elcsattanó mondataira, a férfi még várt egy keveset, mintha azt lesné, mikor tör ki a tapsvihar, aztán megvonta a vállát, hátat fordított a nézőtérnek, és a kijárat felé indult.

Félúton járt, amikor megállították. A két tenyér üresen, öröm nélkül csattant össze újra és újra, de mégiscsak taps volt. A férfi érdeklődve fordult meg, de arca szinte rögtön dühös fintorba torzult, ahogy meglátta, ki is a nem várt látogató. A nézőtér tetején egy társa ált, a lányhoz hasonlóan elkendőzött szemmel, keze ügyében hófehér bottal.

- Nahát, Gabriel! – szólította meg a jövevényt a kardos árnygyilkos. – Meg kell mondjam, barátom, pont rád számítottam a legkevésbé. 

- Eddigi hozzáállásom alapján ez tökéletesen érthető, Kheron – biccentett a másik. – Lényegében most is csak azért jöttem, mert a saját szememmel akartam látni, vagy-e olyan ostoba, hogy megtedd azt, amit elterveztél.

- Ezt meg hogy érted, Gabriel? – kérte számon dühösen rendtársát a hóhér. – Tudom, hogy nem értesz egyet apám törekvéseivel, de valóban olyan elvakult lennél, hogy nyíltan becsméreld az ítéletet, melyet a legelső nagymesterek kódexe alapján hoztam?

- Látom, még mindig nem érted – sóhajtott fáradtan az árnygyilkos, majd leült a legfelső padsorok egyikére. – Természetesen nem állítom azt, hogy a dimenziónkat megszerző mesterek kódexe helytelen lenne. Csak a helyzet, hogy azt nem a mai idők viszonyaihoz igazították…

- Nem-e? – kérdezett vissza dühösen Kheron. – Hát akkor mégis mikor lenne nagyobb szükségünk mérhetetlenül bölcs őseink törvényeire, mint most, mikor küszöbön a megjósolt apokalipszis? Rendünk egyre csak apad, és nem ez még csak az első csapás, ha hinni lehet a próféciáknak.

Gabriel lemondóan megrázta a fejét, csak ezután szólalt meg. Hangja kissé remegett, szemmel láthatóan szüksége volt minden önuralmára, hogy ne kezdjen el üvölteni.

- Közelgő apokalipszis? Apadó rend? És szerinted mindezt csak a tagok módszeres gyilkolásával lehet megoldani? Kheron, te vagy a legostobább az egész világon, ha nem látod be, szavaid mögött mekkora tévedés lapul. Igen, az őseink megjósolták, hogy a rendünknek egyszer majd szembe kell néznie a kihalás veszélyével, de ők ezt nem holmi légből kapott világvége számlájára írták. Tudták, hogy egy napon majd egy akkora barom kerül az ő székükbe, mint az apád, Kheron, és olyan idióta helyettese lesz, mint te! Hát nem érted, hogy a nagymesterek akkor írták a kódexüket, amikor még rendünk csillaga felfelé ívelőben volt? Akkoriban még megengedhettük magunknak, hogy a vétségek zömét halállal büntessük, hiszen bőven volt jelentkező, akik között kényelmesen kereshettük a legjobbakat. De nézz szét most! Szinte már nem is találni árnygyilkost a környéken, és ez minek köszönhető? Tán túl ügyetlenek lettek volna, és az életüket vesztették küldetésük közben? Tán dezertáltak volna? Nem! Azért fogyatkozik a számuk, mert te mindenféle nevetséges vádak alapján halálra ítéled őket! Te meg az apád! Ti tehettek arról, hogy most itt tartunk… Mert mit vétett ez a lány, amiért az életével kellett fizetnie? Elfogadta néhány szerencsevadász segítségét, akik könnyedén becsempészték a palotába pár aranypénzért cserébe. Ilyesmiért lefejezni valakit baromság!

- Vigyázz a szádra, Gabriel – sziszegte a színpadon álló férfi. – Nem tűröm, hogy bárki sértegessen engem és az apámat! Ha kell, kivágom azt az éles nyelvedet! 

- Bátor szavak egy olyan árnygyilkostól, aki még csak nem is világtalan – jegyezte meg gúnyos hangnemben a vak férfi. 

- Csak ne legyél olyan nagyra azzal, hogy te vaknak születtél! Kettőnk közül nem te vagy a nagymester helyettese, hanem én, és ez megmutatja, melyikünk is a tehetségesebb, az értékesebb árnygyilkos.

- Valóban megmutatja, csak nem épp úgy, ahogy te gondolod. De mindegy. Gondoltam, utoljára szót váltok még veled, hogy ostoba fecsegésedből merítsek erőt a tettemhez. Sikerült. Ég veled, Kheron. Amikor legközelebb viszontlátjuk egymást, vér fog folyni…

- Te meg miről beszélsz? – kérdezte elképedve a másik. – Mit akarsz tenni, Gabriel?

- Nem egyértelmű? Itt hagyom ezt a dimenziót a fenébe, hogy más síkokon gyűjthessek erőt, tapasztalatot. De figyelmeztetlek: ha elég bölcsnek érzem majd magamat, vissza fogok térni, és átveszem az árnygyilkosok rendjének irányítását.

- Nevetséges kijelentés. Ahhoz, hogy ezt megtehesd, meg kéne ölnöd engem is, apámat is.

- Akkor így fogok tenni.

Gabriel nem várta meg, míg a megdöbbent másik bármit is szól, helyette némán sarkon fordult, és megindult. Nem nézett vissza sem akkor, amikor társai közül néhány a nevén szólította, sem akkor, amikor a fehér márványból épített város kapuja döngve becsukódott mögötte, talán örökre kirekesztve őt rendjének lakhelyéről.

Nem volt ideges, nem volt tanácstalan, nem félt. Tudta, hová kell mennie, és nem is csalódott. A lehetetlenül magas, napszemüveges férfi ott várt rá a kocsmában, ahol először találkoztak.

*****

Ryan Wolf sétált. Nem tudta, mennyi ideje téblábol a kicsiny patak mentén a pusztába, de menet közben pontosan tizenkettő kisvároson vitte keresztül a lába. Ezt megszámolta, hogy addig is teljen valamivel az idő. Az első órákban még örült a világnak, ki ne örülne neki jó kilencévnyi sötétség után, de aztán lassan rájött, hogy biztos győztesnek lenni roppant unalmas dolog.

Tudta, hogy győzött, ráadásul azelőtt, hogy azt lényegébe bárki felfoghatta volna, de akkor is eléggé lapos volt csak úgy várni, hogy a társa felhívja, és közölje vele, hová kell mennie az ősök véréért. Mert ez így lesz, ezzel kapcsolatban sem támadtak kétségei. Mert a Pokol is meg akarja tudni, hová került a fiatal harcos, és ha ez sikerül neki, akkor már ő is tudni fogja, hová kell mennie. Tiszta sor. Csak éppen rohadt unalmas egy idő után.

Aztán, körülbelül negyed mérfölddel a tizenharmadik városka előtt, megremegett körülötte a levegő. Azonnal felismerte a varázslatot. Teleportáció. A következő pillanatban a tér valósággal felsikoltott, visszahajlott önmagába, majd világra okádta szürke bőrű, fém testékszerekkel alaposan telepakolt gyermekét.

- Ryan Wolf – recsegte Azrelius rekedtes hangján, majd a vörös ballonkabátos férfi felé intett. – Pusztulj!

Nem történt semmi. A vámpír csak állt, várt, majd pár másodperc múlva kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Ez most mi akart lenni? – érdeklődött udvariasan. – Megpróbáltad pusztán egyetlen szóval úgy rendezni az univerzum energiáit, hogy azok eltöröljenek engem?

- Lényegében igen – biccentett kissé idegesen a mágus. – Azt hittem, Mr. Johnson kissé túlbecsül, mivel kilenc évvel ezelőtt személyesen kellett legyőznie. De nem. Ryan Wolf, te már tényleg majdnem olyan erős vagy, mint én. Ezért az arcátlanságért végezni fogok veled.

- Nézd, öreg, nem hagyhatnánk az egészet a fenébe? – kérdezte a szőke vámpír, megvillantva egy roppant megnyerő mosolyt is. - Az a helyzet, hogy én amúgy sem szívesen verekszem, főleg nem nálam látványosan idősebbekkel, a másik énemtől meg inkább megkímélnélek.

- Pofa be! – reccsent a mágus az ellenfelére, majd meglendült felé. 
Ryan megpróbált elhajolni az ütés útjából, azonban az elf szürke ujjaira húzott gyűrűk még így is felsértették a bőrét, véres csíkokat húzva arcára. Ez volt az a pillanat, amikor a vámpír megváltozott. Noha kinézetre továbbra is hasonlított egy másodperccel korábbi önmagához, a szemében az őrület egy aprócska lángja lobbant.

- Ez most hiba volt, seggfej – ordította teli torokból a mágus képébe, miközben a nyomatékosítás kedvéért be is mutatott neki. – Fogselyemnek fogom használni a beleidet, köcsög!

Azrelius védekezően hátrébb lépett egyet, de ellenfele nem hagyta menekülni. Egyetlen lépéssel előtte termett, majd ököllel az arcába vágott. A mágus hátra tántorodott, látása egy pillanatig elhomályosult, de azt még így is ki tudta venni, ahogy a másik karja feloldódik az árnyékokban, hogy aztán egy kecses, másfél kezes karddal anyagiasuljon újra. A penge a következő pillanatban már az elf hasából állt ki.

- Na mi van, tata? – rikkantott jó kedélyűen a vámpír, miközben megrántotta a pengét fölfelé. – Túl gyors az iram? 

Azrelius nem válaszolt, helyette összegyűjtötte az energiáit, kilépett testéből, majd közvetlen a másik háta mögött anyagiasult, aki még csak észre sem vette, hogy immár egy üres húscsomót darabol.

- Vége is – jegyezte meg mintegy magának a mágus, majd egyetlen intéssel levágta a vámpír fejét, a következő mozdulatával pedig felrobbantotta a szívét.

A megcsonkított test lába megbicsaklott, majd az egész a földre zuhant. Azrelius elégedetten elmosolyodott, majd hátat fordított a hullának, és felkészült a teleportálásra.

- Csak nem mennél valahová? – kérdezte tőle a földön heverő fej, majd a mikor a mágus hátrafordult, a vámpír rávillantotta vigyorát. A rendezett, hófehér fogaknak nyoma veszett, helyüket kissé sárgás, hegyes, egymásra torlódott agyarak vették át. – Nehogy azt hidd, hogy végeztem veled, seggfej!

Azrelius kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Eddigi tanulmányai alapján arra jutott, hogy viszonylag kevés vámpír éli túl, ha megfosztják fejétől és szívétől. A vörös ballonkabátos, lyukas mellkasú tetem mégis határozott életjeleket mutatott. Például feltápászkodott a földről, miközben baljával megragadta a mellette heverő fejét a szőke tincseinél fogva.

- Mit bámulsz, tata? – röhögött tovább Ryan. – Tényleg azt hitted, hogy van esélyed ellenem? Ez baszottul cuki ám!

A következő pillanatban a torzó meglendítette a saját fejét, és Azreliushoz vágta azt. A mágus még azt sem döntötte el, hogy most védekezzen, próbáljon elhajolni, netán sikítson, a vámpír nagyra tátott száján keresztül máris felbukkant a vörös ballonkabátos pengéje, és feltartóztathatatlanul száguldott az elf homloka felé. A kard először a bőrön, majd a koponyán hatolt keresztül, és meg sem állt a mágus agyának közepéig.

- Basszus, ez saját magán keresztül szúrt le – nyögte megdöbbenten Azrelius. – Kicsit durva.

Ryan Wolf feje, ami egy pillanatra sem hagyta abba a röhögést, ezt hallva rákacsintott, majd egyszerűen fekete masszává olvadt a vámpír többi testrészével együtt, tócsába gyűlt a földön, végül pedig kifakult a valóságból. 

- Mondtam én, hogy kevés vagy hozzám, seggfej! – jegyezte meg az egyik közeli fa árnyéka. – Nem véletlenül pofázott az a napszemüveges lúzer, hogy ne próbáljatok meg kicsinálni egyedül.

- NEM! – üvöltötte magából kikelve Azrelius. – Én vagyok az erősebb! Csak én lehetek az! 

- Nézz szembe a ténnyel, haver! Ezt beszoptad – közölte az elvörösödő arcú elffel a testetlen hang, ezúttal közvetlen a másik háta mögül.

Azrelius már pördült volna meg, de elkésett: egy láb vágódott a térdhajlatába, mire teste engedett a gravitációnak, és elkezdett előre dőlni, egyenesen bele a saját árnyékából kinövő kardba, ami csak addig létezett, amíg át nem döfte a mágus tüdejét, utána újra szétfolyt, visszaalakult árnyékká.

- Ahhoz képest, hogy csak egy egyszerű bűvész vagy, kibaszott jól bírod – vigasztalta a földre került ellenfelét az újra anyagiasult vámpír, majd teljes erőből a másik gerincére taposott.

Azrelius akaratlanul is felüvöltött, ahogy a csigolyái száraz gallyként törtek szét, majd újra elhagyta a testét, és újat kreált magának, közvetlenül az ellenfelével szemben.

- Most már elég lesz! – Az elf hangjából csak úgy sütött a harag. A vörös ballonkabátos férfi volt az, aki először rádöbbentette, lehet, mégse ő a leghatalmasabb lény az univerzumban. – Pusztulj, te rohadék! Pusztulj! PUSZTULJ!

- Lószart – jegyezte meg a vámpír, majd odalépett a dühében már síró elfhez, és minden nehézség nélkül feltépte a mellkasát, hogy aztán kiharaphasson egy nagyobb darabot a feltáruló szívből.

Azrelius még döbbenten nyögött egyet, aztán szemei megüvegesedtek, teste pedig a porba hullt. Nem mozdult többet. Halott volt, akárcsak egy darab kő.

Ryan még várt egy kis ideig, majd folytatta cél nélküli sétáját.

Már megint unatkozott.

Nyolcadik fejezet

Csak nem állok le ezzel a jó kis feszes tempóval, ma is érkezik egy megfeszített munka árán ide átmásolt fejezet. :)

Nyolcadik fejezet

A Belső Ellenőrzés a Pokol azon szervezetei közé tartozott, aminek a tagjait soha, sehol nem látták szívesen. Nem számított, mennyire derék embernek ismertek valakit, amint rákerült a Belső Ellenőrzés jellegzetes olajzöld páncélja, máris mindenki a Pokol legmélyebb bugyraiba kívánta volna, ha nem lett volna alapból ott.

Na nem mintha ezek a férfiak és nő olyan megvetendő foglalkozást űztek volna, sőt! Ami azt illeti, a Belső Ellenőrzésnek jutott az eretnekek, árulók és a Sátán ellen lázadó szekták, istenségek felkutatása és levadászása. Ők vetettek véget vagy tucatnyi önkényúr hatalmának a Pokol feltérképezetlen külső bugyraiban, és az ő kardjukon szárad szinte az összes hazaáruló vére is. Más kérdés, hogy az összes többi szervezet tagjai mindössze azokat látták bennük, akik arcrándulás nélkül csaptak le bajtársaikra. Spicli, seggfej, köcsög. Ilyen, és még sok ehhez hasonló jelzőre kellett készülnie mindannak, aki egy életre elkötelezte magát az árulók elleni végelláthatatlan harc mellett.

Ami a Belső Ellenőrzés embereit illeti, utáltak ők is mindenkit, aki nem hozzájuk tartozott, ami azért csak közepesen meglepő. Egyrészt ki szereti azokat, akik minden reggeljüket úgy indítják, hogy megpróbálják minimum meglincselni, másrészt a szervezet enyhén paranoid tagjai hajlamosak voltak már egy egyszerű kávéscsészében is fanatikus merénylőt látni. Ha észrevettek bárkit, aki nem olajzöld páncélt viselt, körülbelül úgy szemlélték, mint az utasok a repülőgépen a Koránt olvasó társukat, aki egy másik arab barátjával éppen azon vitatkozik, vajon melyik is lehet a megboldogult World Trade Center után a legmagasabb épület az USA államaiban.

Noha nem lehetett volna azt mondani, hogy a Belső Ellenőrzés erősen részrehajló lett volna utálat kérdésében, mégis, a szervezet legtöbb tagja kiemelten utálta a halálangyalokat valamely rejtélyes okból kifolyólag, akik cserébe kitartottak amellett, hogy alapvetően senki sem szolgálja hűbben a Sátánt, mint ők, de ez fokozottan igaz bárkire, aki buzis, olajzöld páncélt visel.

Ezek után senki sem csodálkozott volna, ha belépve a Belső Ellenőrzés épületének egyik szobájába, azt tapasztalja, hogy ott szinte megfagyott a levegő a folyosón uralkodó hőmérsékleti viszonyokhoz képest. Öt halálangyal és a Belső Ellenőrzés tíz embere nézett itt egymással farkasszemet. Ilyen fokú ellenségeskedésnek csak és kizárólag egy kurd és egy török, netán egy spanyol és egy katalán között lett volna szabad léteznie.

- Szóval, Issaw százados, maga azt állítja, hogy az összes emberének az alibijét ellenőrizte, és kijelentheti, hogy biztos nem akad köztük áruló, aki felhívhatta volna Ryan Wolfot az adott pillanatban? – kérdezte a Belső Ügyosztály egyik embere. Mintha csak jégtáblák csikordultak volna egymáson, mikor megszólalt.

- Igen, pontosan ezt állítom - válaszolt szemtelenül nyugodt hangon a másik. – Tán nem hisz nekem?

- Ez egy kicsit erős kijelentés. Én mindössze figyelembe veszem, hogy ön kissé mániákus módon próbálja megvédeni az embereit valami jelentéktelen trauma miatt, ami még előző életében érte… 

- Azt hiszem, ön arra céloz, hogy lekaszáltak géppuskával. Valóban elhanyagolható trauma az ön jelenlétéhez képest. Mindegy. Most, hogy kiderült, nem nálunk van az áruló, távoznék is a tisztjeimmel együtt.
- Nem úgy van az – mosolyodott el mindenféle jókedv nélkül a Belső Ellenőrzés embere. – Azt még mindig fenntartjuk, hogy az áruló az ön osztagában lapul. 

- Hát semmit sem hallott mindabból, amit eddig mondtam? Személyesen jártam utána mindenkinek, és semmi gyanúsat nem találtam. Semmit.

- Én minden további nélkül elhiszem, hogy az összes embere ártatlan, százados. Ez alapján viszont már csak egy ember maradt, aki telefonálhatott Wolfnak. Maga, Issaw százados. Épp ezért le is tartóztatnám most, ha szabad.

Kardok villantak, a következő pillanatban pedig már egymásnak is estek volna a két tábor fegyveresei, ha a százados nem inti le tettre kész tisztjeit.

- Megállj! – Hangja halk volt, de elég határozott ahhoz, hogy a gyűlölt rivális vérére vágyó harcosokat leállítsa. – Ha a Belső Ellenőrzés úgy véli, vétkes vagyok, nem mondhatok nemet a feltételezésükre. Másfelől viszont csak addig a pillanatig vagyok hajlandó maradni, amíg ki nem derül, hogy ártatlan vagyok.

- Mintha ezt a maga feladata lenne meghatározni – jegyezte meg gúnyosan a Belső Ellenőrzés embere, majd intett társainak. – Vigyétek! A többi rohadék meg hordja magát kifelé az irodámból! Már így is félek, hogy mindent fertőtleníteni kell maguk után.

Armaia búcsúzólag még szemen köpte az olajzöld páncélos fickót, majd a négy halálangyal kisorjázott az ajtón.

*****

Noha Parsons városkájának lakói szinte minden egyes szabad másodpercüket a brutális módszerességgel legyalult virágágyásuk mellett megjelent friss és üres sírgödör szélénél töltötték, amikor Gabriel kilépett a közeli erdőcske fái közül, érdekes módon senki sem téblábolt arrafelé. Az emberek megérezték, hogy most nem kéne ott lábatlankodniuk. Mintha egy halk, udvarias, ám ellentmondást jóval kevésbé tűrő hang felszólította volna őket, hogy legyenek szívesek egész nap a televíziójuk előtt gubbasztani, és végigizgulni a roppant fordulatosnak ígérkező Seahawks kontra Rams derbit. 

Az átlag amerikai meg nem olyan ember, akit el lehet tántorítani a soron következő NFL mérkőzés megtekintésétől, így az árnygyilkost senki sem várta a kicsiny réten, mindössze az üres sír. Gabriel ügyesen átbújt a gödör köré kifeszített rikító sárga szalag alatt, majd letekintett a mélybe. Ryan Wolf nem feküdt a sírba, ezt még vakon is meg tudta állapítani. Ha a skizofrén vámpír még ott lett volna, elárulja a gödörből előgomolygó bűzös, rothadt aura, aminek azonban a fehér ruhás férfi még csak nyomát sem találta. Akadt helyette más. Gabriel nem volt egyedül.

Az árnygyilkos felsóhajtott, majd világtalan szemeit az erdő szélén álló idegenre emelte. A másik majdnem olyan magas volt, mint ő, és arcáról is hasonló mértékű magabiztosság sütött. Rövid, fekete haja szénaboglyaként meredezett fején, vonásainak felét eltakarta a jobb vállát védő páncél gallérja, fegyvere szemmel láthatólag nem volt.

- Üdv! – köszönt neki Gabriel, miközben ellépett a sírtól. – Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás, ha nem tévedek.

A másik csak biccentett egyet. A Nemzetközi Paranormalitás Elhárítás lényegében az európaiak Paranormális Ügyosztálya volt, erős francia gyökerekkel és hidegfejű, professzionális alkalmazottakkal. Vezetőjük, egy francia kisasszony, nem egészen fél perccel Mr. Johnson előtt védette le a szervezete nevét, amiért a napszemüveges férfi még most is minimum atomot dobott volna Párizsra. Személyesen, mert egy rohadt piros gomb megnyomásában semmi élvezet nincs. Talán ezért, talán a gyökeresen eltérő felfogásuk miatt, mindenesetre a két szervezetet több mint fél évszázada a kiapaszthatatlan gyűlölet kapcsolta egymáshoz. Beszélték, ha ők ketten összefognának, és nem csak azon gondolkoznának, hol tudnak a legjobban keresztbe tenni a másiknak, akkor könnyedén kipucolhatnák a nemkívánatos elemeket a Földről. De nem tették.

- Te is azért jöttél, hogy kitaláld, merre ment Wolf? – Az európai megint csak bólintott, miközben lassan megindult Gabriel felé. – Akkor vonulj vissza. Nekem személy szerint semmi bajom a Nemzetközi Paranormalitás Elhárítással, de a parancsaim úgy szólnak, hogy öljek meg bárkit, aki idejön.

- Vagy úgy – szólalt meg végre a másik is. – Szívesen megtenném, amit kérsz. Én sem vagyok híve a féktelen vérontásnak. De nekem is vannak parancsaim. Nem fogok hátrálni.

- Biztos vagy benne?

- Egészen biztos.

Gabriel a válasz hallatán csak szomorúan sóhajtott egyet, majd óvatosan áthelyezte az első lábára a súlypontját, hogy bármelyik másodpercben meglódulhasson előrefelé.

- Ha így döntöttél, akkor sajnos el kell pusztítsalak.

- Bátor szavak, de kötelességem figyelmeztetni, hogy nekem elég egyetlen érintés a totális győzelemhez. – Az európai felmutatta bal tenyerét, amire egy részletesen kidolgozott koponyát tetovált ismeretlen mesterember.

- Lélekfaló – jegyezte meg szórakozottan a mozdulatlan Gabriel. – Egy speciális vámpírfaj, ami vér helyett az ember lelkéből táplálkozik. Igazam van?

- Lényegében igen.

Gabriel sóhajtott még egy utolsót, majd valósággal kilőtt felkészületlen ellenfele felé. Botja könnyedén csapta félre a veszélyest balt, tenyere pedig csontrepesztő erővel csapódott a lélekfaló mellkasába, megrepesztve annak bordáit. A vámpírnak kikerekedtek a szemei a nem várt ütéstől, majd egész teste a levegőbe emelkedett, ahogy Gabriel ismét lesújtott rá, ezúttal már ököllel. 

A lélekfaló háttal érkezett az erdőcske egyik legkülső fájának, ami megadó reccsenéssel ketté is repedt alatta. Az európai megpróbálta összeszedni magát, de még mielőtt feltápászkodhatott volna a földről, Gabriel ismét előtte termett, és egy lendületes rúgással még beljebb repítette a rengetegbe.

- Most már igazán elég lesz – jegyezte meg a Paranormális Ügyosztály harcosa. – Ennyiből beláthatnád, hogy esélyed sincs ellenem.

Nem érkezett válasz, így az árnygyilkos csendben kivárt. Hiba volt. A semmiből feltűnő energiakorbács majdnem kettévágta. Igaz, hogy az utolsó pillanatban még érzékelte a felé vágódó mágiát, így félre is tudott ugrani előle, de a láthatatlan energiák így is véres csíkokat húztak a mellkasára.

- Mágikus praktikák? – sziszegte meglepetten az árnygyilkos.

- Hiszen láthatod – válaszolt neki mosolyogva a rárontó vámpír. – Nagy hiba azt hinni, hogy a bal kezem az egyetlen fegyverem!

Gabriel csak egyetlen apró grimaszt engedett meg magának, ahogy gyorsan végigtekintett sebesült mellkasán, utána máris el kellett hajolnia a felé száguldó bal elől. A lélekfaló eddigi sebességét meghazudtoló iramban támadt rá, a megsebesült árnygyilkos pedig nem tudott hozzá felzárkózni: a tetovált tenyerű bal pár pillanat múlva a vak férfi csuklójára kulcsolódott. Gabriel felszisszent, és szinte azonnal szabadult is a gyilkos fogásból, de így is úgy érezte magát, mint aki évtizedeket öregedett. Szíve sokkal egyenletlenebbül vert, bőre kissé viaszossá vált, ínye meglazult a fogai körül, ízületei elgémberedtek, pórusaiból jeges izzadtság kezdett csorogni.

- Erősebb az ellenállásod, mint azt gondoltam volna – jegyezte meg a lélekfaló. – Egy átlagember lelkét egyetlen érintéssel általában fel tudom falni.

- Az lehet a probléma, hogy közelről sem vagyok átlagember. De ahogy elnézem, te sem. Nem gondoltam volna, hogy ismét szükségem lesz az árnyékom segítségére – mosolyodott el fanyarúan Gabriel, majd fehér botját megpörgette a feje fölött, és saját árnyékának lábába szúrta.

Az árnygyilkos körvonalai megremegtek, de ezt leszámítva semmi sem történt. Ellenfele kivárt még pár másodpercig, majd diadalmas rikkantással rávetette magát, bal kezét hosszan kinyújtva maga elé, hogy a lehető leghamarabb befejezhesse a küzdelmet. 

A fényes pengéjű, göcsörtös, fehér nyelű kasza oldalról érkezett, és csuklóból vágta le a vámpír tetovált kézfejét. Az európainak még csak üvölteni sem volt ideje, a kasza ismét lesújtott rá, ezúttal térdből amputálva mindkét lábát, a következő pillanatban Gabriel pedig a föld felé zuhanó test fejét is levágta.

- Szerintem szerezz egy orvost minél gyorsabban – tanácsolta az árnygyilkos a torzónak. – Ahogy elnézem, szükséged is lesz rá a közeljövőben, ha talpra akarsz még állni.

Nem érkezett válasz, de Gabriel tudta, hogy ellenfele még életben van. Ennyi egyszerűen nem végezhet egy vámpírral, főleg akkor, ha az vér helyett lélekkel táplálkoznak. Igaz, hogy a következő pár napban a lélekfaló valószínűleg nem fog ugrálni, és harcról is csak jó egy hét múlva álmodhat, de attól még a találkozást túlélte, és ezt csak és kizárólag a Paranormális Ügyosztály munkatársának köszönhette. Az árnygyilkos könnyedén miszlikbe apríthatta volna, mielőtt egyáltalán felfogja, mi történik éppen vele, de Gabriel nem szívesen ölt. Csak egy személy akadt, akivel azonnal végzett volna, de ő jelen pillanatban egy másik dimenzióban kormányozta a biztos kihalás felé rendjét…

Gabriel sóhajtott egy újabbat, majd nekiindult, hogy kövesse azokat a fekete, dögbűzös aurafoszlányokat, amik Ryan Wolf útját jelölték. Nem volt nehéz dolga. Noha emberi szem számára láthatatlanul, de a gonoszság rajtahagyta a lenyomatát a környezeten, ami hetekig nem halványult el. A fű kissé sárgább volt ott, ahol a skizofrén vámpír csizmái hozzáértek, a környező fák pedig szűkölő kutyák módjára próbáltak elhúzódni a lábnyomoktól. Gabriel utálkozva gondolt arra a lényre, aki ezt képes kiváltani közvetlen környezetéből, majd megszaporázta a lépteit. Az ilyeneket jobb minél előbb utolérni, aztán pedig ajánlatos minél hosszabb ideig kivonni őket a forgalomból. Mondjuk úgy örökre.

Hetedik fejezet

Mert egyszerűen nem lehet megunni az Ősök vérét. Na meg relatív nem túl időigényes átmásolgatni egy másik oldalról a fejezeteket. :D

Hetedik fejezet

A barlangot egy pillanatig néma csönd ülte meg, majd felhangzott a vérfagyasztó üvöltés. A holló eszeveszett gyorsasággal kezdett visszafelé repülni, az úrfi és a nővére rémült tekintettel pásztázta a környező járatok szájait, hogy honnan fog előtörni a fenevad, akit a Pusztító hívott a nyakukra, az öreg pedig olyan nyugodtan állt a helyén, mintha mást sem hallana egész nap, csak pokolbéli torz kreatúrák üvöltözését és morgását.

- Kutyát a Sátán leghűségesebb ölebének – jegyezte meg az ősz hajú férfi, aki kényelmesen a barlang falának dőlt, onnan várta a folytatást. – Igazán egyedi egy ajándék, nem gondoljátok?

A következő pillanatban valami átszakította a plafont. Egy hatalmas, két ember magas, több tonnát nyomó kutya volt az a valami. Fekete szőre lucskosan tapadt duzzadó izmaihoz, három pár szeme vörösen izzott, három szájából ugyanolyan gennyszínű nyál csorgott a sziklákra. Mancsai pengényi karmokban végződtek, melyekkel már csak a szájaiból kiálló agyarak vehették fel a versenyt. Ezt a kutyát harcra, ölésre tervezték, láthatta bárki.

- Baszki – nyögte az úrfi. – Kapjuk má' szét eztet a szart!

A kék hajú lány csak bólintott egyet, majd mindketten nekitámadtak a Pokol első számú háziállatának. Vagy az rontott nekik. Ezt a részét már nehezen lehetett megállapítani.

Az úrfi jóval gyorsabb volt ellenfelénél, könnyedén kerülte ki az irtóztató mancsokat és a felé kapó hatalmas agyarakat, azonban amikor lesújtott Kerberosz egyik lábára, a pengéje szikrákat hányva lepattant a fényes, fekete szőrrel borított bőrről.

- Mi a picsa? – szaladt ki a megdöbbent kérdés a kultista száján.

Hibázott. A megdöbbenés túl sok időt vett el tőle, a háromfejű kutya pedig késedelem nélkül lecsapott mozdulatlan ellenfelére. A hatalmas mancs egészen a barlang túlsó oldaláig reptette az úrfit, akinek a tüdejéből majdnem az összes levegő távozott a hihetetlen erejű becsapódást követően.

Kerberosz egyetlen szökkenéssel áldozata elé ugrott, készen rá, hogy valamelyik szájával befejezze azt, amit elkezdett. A hatalmas erejű harapásban csak a pofáját eltaláló jégsugár gátolta meg. Noha a támadás nem fagyasztotta össze a két állkapcsát, arra mégis elégnek bizonyult, hogy eltérítse a fejét, ami így az úrfi puha húsa helyett a barlang kemény falába csapódott bele.

A kék hajú lány nem várta meg, míg ellenfele összeszedi magát, azonnal támadott: ujjai hegyéből útjukra induló jégdárdái azonban szilánkosra törtek a gigantikus kutya testén. Ilyen erővel kaviccsal is dobálhatta volna a fenevadat Mégis, azt legalább elérte, hogy Kerberosz már nem az átmenetileg magatehetetlenné vált öccsét, hanem őt célozta meg. 

Tudta, hogy csak egyetlen támadásra lesz elegendő ideje. A kutya túl gyorsan közelített felé, közelharcban pedig másodpercek alatt ledarálta volna, efelől kétsége sem volt. Lenyugtatta hát az elméjét, majd vett egy hatalmas lélegzetet. Szinte lelassult az idő, ahogy a felé rohanó hatalmas testet bámulta. A kezeiből előtörő félelmetes erejű fagysugár pont a fenevad középső fejét találta el. Kerberosz felüvöltött, hátratántorodott, majd a következő pillanatban újra a lányra rontott, mintha mi sem történt volna. A fagysugár egyszerűen keresztül száguldott a fején, és a barlang plafonját találta el.

- Ez lehetetlen - nyögte megdöbbenten a lány. – Ennek a jégnek mindent meg kéne fagyasztania, ami csak létezik. Ami csak létezik… - A megoldás akkor esett le neki, amikor a nagydarab kutya már emelte a mancsát, hogy egyszerűen eltapossa. – Ez csak egy rohadt illúzió!

Már épp megemelte volna a hangját, hogy a földről feltápászkodó öccsével is közölje a nagy felfedezést, amikor a kutya mancsa lesújtott, és tőből metszette le a jobb karját éles karmaival. Márpedig erre az illúziók köztudottan nem képesek. A lány felüvöltött, majd a következő pillanatban már repült is, neki a falnak. Véres csíkot húzva maga után a földre rogyott. És akkor meglátta a megoldást. A kutya gyenge pontját. A Kerberoszt megidéző férfi ott állt a barlangcsarnok közepén, lehunyt szemmel, páncél nélkül, hatalmas pallosára támaszkodva. Védtelenül, akár a ma született bárány: láthatóan minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a kutyát az irányítása alatt tartsa.

- Támadd a halálangyalt! – üvöltötte még az úrfinak, majd a következő pillanatban Kerberosz egyik fejének állkapcsa csattant a csípőjén: a Pokol háziállata egyszerűen kettéharapta a kék hajú lányt, alsótestét otthagyva a földön, a felsőt pedig egyetlen nyeléssel eltűntetve.

- Baszod! Az a nővérem volt, ember! – üvöltötte az úrfi, a következő pillanatban pedig már vetődött is a páncélja nélkül teljesen védtelennek tetsző Pusztítónak.

Miközben elképesztő sebességgel rohant a mozdulatlan férfi felé, úgy érezte, látja a célpontja minden egyes pórusát, hallja szívverését, érzi az ereiben lüktető vért. Sokkal gyorsabb volt a másiknál, akit ezúttal már a páncélja sem védett, ráadásul lehunyt szemmel várta a támadást. Az úrfi előre nyújtotta katanát tartó kezét, pengéjével a másik mellkasát célozva meg. Már érezte a győzelem édes ízét, már látta a keskeny, nemes pengét, amint átüti a másik bőrét, és meg sem áll a szívének kellős közepén. Már csak egyetlen egy lépés… Aztán Carmor kinyitotta a szemét, és az úrfi azonnal tudta, hogy veszített.

A Pusztító olyan könnyedén lépett el a másik elől, mintha az nem is a Harmadik Sebességben támadt volna rá, majd egyszerűen rávágott egyet az úrfira a pallosával. A roppant penge mélyen a fiú húsába mélyedt, és a bal kulcscsontjától egészen a medencéje jobb oldaláig felvágta a testét.

A kultista megtántorodott, vért hányt, majd minden további nélkül összeesett, és nem mozdult többet. Látszott rajta, hogy él, de már csak alig. Carmor ismét a magasba lendítette a pengéjét, hogy bevégezze a munkáját, ezúttal azonban az öreg komornyik akadályozta meg, aki egy szempillantás alatt közte és a földön heverő úrfi között termett. 

- Előbb velem végezzen, uram – mondta a Pusztítónak. – Maga, úrfi, pedig meneküljön! Esküm szerint mindenáron meg kell védenem önt a haláltól, és tervezem, hogy kötelességemet be is tartom.

A Pusztító pár pillanatig habozott, majd leengedte a pengéjét.

- Menjetek, mielőtt meggondolom magamat – vetette oda a földön heverő kultistának és a komornyikjának. – Nem kenyerem az ostobák életének megóvása, de tudom, milyen szörnyű az, ha valaki nem tudja teljesíteni az esküjét. Látom a szemeiden, öreg, magad sem hiszed, hogy addig fel tudsz tartani, amíg a védenced biztonságos helyre kúszik, és ez igaz is. De nem kell félned. Nem én fogom megakadályozni, hogy eleget tegyél esküdnek. Nem akarom, hogy más is átélje azt, amit én voltam kénytelen oly sok évvel ezelőtt…

*****

Érezte az energiát, érezte az Erőt. Ott hullámzott körülötte, akárcsak egy személyes, ugrásra kész óceán, neki csak ki kellett nyúlni az elméjével, megragadni és irányítani azt. Az univerzum összes alkotóeleme egyetlen apró pontba sűrűsödött össze, az ősrobbanás előtti állapotba, készen arra, hogy pusztítást, teremtést vagy bármi mást zúdítson a világra.

Azrelius vett egy utolsó, roppant mély levegőt, majd lassan felemelte a kezét és a célra mutatott hamuszürke, göcsörtös ujjával. 

Az egészen eddig lassan, békésen áramló energiák hirtelen rendeződtek, majd a gondolat sebességével kezdtek száguldani célpontjuk felé. A szürkemágus sokat tanult már az előző próbálkozásaiból, így az erő most inkább volt háló, ami lassan és sunyi körbefolyja áldozatát, mint kalapács, ami egyetlen hatalmas ütéssel kívánja letaglózni az elmét. Az agyából előtörő nyaláb számtalan apró szálra oszlott, amik játszi könnyedséggel tekerték körbe a célszemélyt, majd egyre szorosabban és szorosabban vonták fojtó ölelésükbe annak testét. Már majdnem sikerült a dolog, a varázsige már majdnem elérte a célját, amikor a szálak nemes egyszerűséggel egymás után kezdtek szétpattogni, hogy pár másodperc múlva az egész mágia szétzilálódjon, és darabokra hulljon.

Azrelius keserűen grimaszolt egyet, majd vetett egy pillantást a szoba közepén álló girhes, fekete kandúrra, hátha csak egy kicsit kedvesebben fog kinézni, mint a kísérlet előtt. Természetesen semmi. Jelen pillanatban valószínűleg a sovány, fekete, félszemű macska volt az egyetlen lény a világon, aki nagyobb mennyiségű intelligencia hiányában is ellen tudott állni a mágus erejének, és ez kicsit dühítette az elfet.

Noha Azrelius alapvetően mindig az értelmező kéziszótárhoz fordult, amennyiben valaki a tisztesség meg a nyíltság szavakat említette neki, azt azért még ő is elvárta volna, hogy ha valaki a fél lelkét odaadja, hogy az univerzum minden energiájának parancsolhasson, akkor az a minden energia valóban minden energia legyen. Viszont a jelek szerint a természet még annyira sem ismerte a fair play fogalmát, mint ő. Márpedig Azrelius azt sem szerette, ha létezik nála sunyibb alak. 

- Miért? – kérdezte a mágus a tőle alig pár méterre gubbasztó macskától, akinek hiányzó szemét egy aranygömbbel pótolták. Beszéd közbe megzörrentek a mágus ajkába rögzített fémkarikák. Volt belőlük vagy tucatnyi.

A kandúr természetesen nem válaszolt, egyelőre beérte azzal, hogy minden tekintetben a mágia fölött állt, beszélői babérokra nem pályázott. Vagy csak azért nem szólalt meg, mert jól tudta, ezzel mindennél jobban bosszanthatja amúgy sem túl nyugodt gazdáját.

Azrelius, pont mint az összes sikertelen kísérlet után, egy pillanatig elgondolkodott, hogy macskája golyóálló képességeit is tesztelje-e, de végül győzőt lelkének az a piciny darabja, ami az egykori hamisítatlan pitypangzabálóból megmaradt. Dühösen legyintett egyet, karjába erősített fémkarikái csilingeltek, majd nekiállt az ősi fenyőből készült íróasztala közepére állított üveggömbjét tanulmányozni. A macskája még egy kis ideig várt rá, hátha újra kedve lesz varázsolni, de fél perc után megunta a dolgot, és inkább arrébbállt, hogy keressen valamit, amit meg tud ölni.

Az elf végre egyedül maradhatott a gondolataival. Sóhajtott egyet, majd oda sem figyelve intett egyet a könyvespolcnak, majd várta, hogy a megfelelő kötetek az asztalához repüljenek. Nem így történt. A kiválasztott könyv pofátlan magabiztossággal maradt a helyén. Érezte, hogy a varázsige, amivel szólították, nem volt elég hatalmas ahhoz, hogy komolyan kelljen vennie.

Azrelius újabbat sóhajtott, majd dühében rávágott egyet az asztalra. Most már tudta, hol a hiba. Vannak olyan seggfejek a világon, akik szerint egy mágus hatalma csakis az általa irányított mana mennyiségére vezethető vissza, az egojának pedig semmi köze az egészhez. Az elf tudta, hogy ezek a szakvélemények még annyit sem érnek, mint a lap, amire írták őket. Ő volt az élő ellenpélda: varázsigéit egytől egyig áthatotta a felsőbbrendűség tudata, amik így valódi hatalommal teltek meg. Most viszont, nem sokkal azután, hogy Mr. Johnson közölte vele, hogy nem ő a legerősebb lény a földön, önbecsülése romokban hevert, így nem is tudta valódi erővel megtölteni mágikus igéit. Szar ügy.

Azrelius egész életét annak a szent célnak vetette alá, hogy egyszer ő legyen a leghatalmasabb lény az univerzumban. Ennek elérése érdekében nem félt eladni a fél lelkét, nem félt átverni egy nagy halom démont. Igazat szólva nem riadt vissza semmitől, ha még több hatalom volt a tét. Az elhatározás már akkor megszületett, amikor Mr. Jonson megkérte rá, hogy ne szálljon szembe egyedül egy tetves vámpírral, mert az valószínűleg erősebb nála, de a gondolatokat csak most követte tett.

Azrelius felállt az asztalától, megacélozta elméjét, gyorsan befoltozta az önbecsülésén tátongó lyukakat, majd a szokásos magabiztosságával parancsolt az univerzumnak.

- Ryan Wolfhoz!