Negyedik fejezet.
Halálangyalok. Félelmet nem ismerő, rég halott harcosok, akik arra tették fel életüket, hogy pallosukkal, mágikus trükkjeikkel és a Sátántól kapott Sötét Ajándékkal támogassák a Pokol külpolitikai elképzeléseit, amikor az egy fokkal diplomatikusabb módszerek már mind becsődöltek. Fekete páncélba bújt alakok. Emberek. Gyilkosok.
Mikor új tagjainak megválasztásáról volt szó, a Pokol gyalogsága már nem igazán válogathatott. Míg a légierő magának követelte az összes német ászpilóta lelkét, addig a külügyminisztériumba csak és kizárólag amerikai ügyvédek jelentkeztek. A gyalogságnak megtette bárki, akinek vér tapadt a kezeihez.
Így lehet, hogy a halálangyalok kötelékében vállvetve harcolt a görög hoplita és a perzsa lovas, a hivatásos katona és a féltékenységből késelő vidéki srác. A kiválasztás véletlenszerűen zajlott; ha a világtörténelem összes gyilkosát a tagjai között tudhatta volna, a gyalogság eltartása alighanem még magának a Sátánnak is komoly fejfájást okozott volna. Ehelyett, ha a halálangyalokat vezető fejesek túlnyomó többsége is úgy gondolta, recsegve megnyíltak az éjsötét kövekből rakott kaszárnyákhoz vezető ajtók, és rajtuk keresztül friss lelkek hada özönlött a körletekbe. Mikor elhagyták a reinkarnáció ösvényét, testükön magától jelent meg az ezüst cirádákkal díszített páncél, és mire elérték a szálláshelyüket, már mesterien forgatták a hatalmas pallosukat is, sőt, még a Sötét Ajándékot is megkapták uruktól, ami a legkülönfélébb képességekkel ruházta fel őket.
A számtalan kapu egyike előtt állt most az a négy halálangyal is, akik a huszonnegyedik osztag tiszti karát alkották. Komor alakok, három férfi és egy nő, akik mind túl sok időt töltöttek már a reinkarnáció ösvényétől távol, s így kiérdemelték a hadnagyi, esetleg az őrnagyi rangot.
Volt köztük urához végtelenül hűséges szamuráj, akit cselvetéssel vettek rá, hogy pengéjét a sógun ellen fordítsa, egyszerű tüzér, aki még csak nem is látta áldozatainak arcát, Onnan jövő kalandor, és sebész, akinek túlságosan remegett a keze utolsó műtétje során.
- Egyáltalán honnan tudjuk, hogy valóban itt fognak felbukkanni? – kérdezte az egyikük, egy magas, hófehér hajú, keskeny arcú, szigorú vonásokkal megáldott férfi. – Számtalan ajtó van itt, mi a garancia, hogy pont errefelé fognak felbukkanni?
- Lényegében semmi – rántotta meg a vállát egy társa, fején még mindig a szamurájok jellegzetes sisakjával és maszkjával. – De ne feledd, Syhass, megérzéseink még sosem hagytak cserben minket.
Az egykori szamuráj azok közé tartozott, akik nem tudták ép ésszel átvészelni tettüket, így elméje meghasadt, megőrült. Skizofréniás lett. Egyik énje támogatta tettében, a másik mélyen elítélte, a maradék kettő bölcsen hallgatott, noha folyamatosan jelen voltak ők is. A Sátán Sötét Ajándékának hála a japán képes volt mindegyik énjét külön testtel felruházni, így hamar túlerőbe kerülhetett a küzdelem idejére. Békésebb pillanatokban mind a négyen egy testen osztozkodtak, és marták egymást, ahogy csak tudták, de harc idejére mindig összefogtak a közös ellenség legyőzésének pillanatáig.
- Egyáltalán miért fostok attól, hogy nem mi fogjuk először megpillantani az osztagunk legújabb tagjait? – firtatta a kis csapat egyetlen női tagja, egy alacsony, vékony, fekete hajú kalandor, valami Ottani nemesi család elzüllött sarja, a legfiatalabb hadnagy az osztagban, aki alig két hete töltötte be ezt a posztot. – Úgyis odatalálnak a kaszárnyákhoz maguktól is, nem?
- Ez egyfajta hagyomány nálunk, Armaia – szólalt meg ismét a fehérhajú férfi. – Hány másik osztagról tudsz, akiknek a tisztjei személyesen jönnek ki az újoncok elé?
- Egyről sem – ismerte el a nő. – Mindegyik kibaszottul de normálisabb nálunk…
- Elég legyen! – csattant fel a csapatot vezető őrnagy, a szűkszavú Hektor. – Armaia, megértem, ha még kissé nyűgös vagy a pár nappal ezelőtti fájdalmas hazatérésed miatt, de ez nem ok arra, hogy megkérdőjelezd a hagyományainkat.
- Értettem, uram – válaszolta a nő mindenféle gúnyos felhang nélkül. Voltak halálangyalok, akikkel senki sem húzott szívesen újat. Hektor ezek közé tartozott.
A magas, komor, szótlan férfi már csak átható tekintetével is bárkit el tudott hallgattatni, ha úgy kívánta, de az igazi tekintélyt a bőrébe ágyazódó számtalan izzó láncdarab biztosította neki. A legtöbb halálangyal néma tisztelettel és némi undorral tekintett az egzotikus fegyverre, így szinte automatikusan elhalkultak, amikor meglátták az őrnagyot.
A négy halálangyal a továbbiakban némán várta, hogy kitáruljon a kétszárnyú kapu, azonban a sors úgy hozta, hogy ezúttal valaki más leelőzte az érkező újoncokat. A levegő kissé megremegett előttük, majd tőlük alig egy méterre megjelent az osztag vezetője, Issaw százados.
A magas, vékony, matematikai képletekkel teletetovált bőrű férfiról senki sem tudott semmit, azt leszámítva, hogy egykor őrmesterként szolgált valamelyik világháborúban, és hogy megfogadta a rábízott katonák családjának, hogy hiánytalanul visszaviszi az összes fiút. Nem tudta betartani az ígéretét, de nem kellett sokáig a kudarc tudatával élnie: alig egy másodperccel az emberei után őt is lekaszálta egy német géppuskás. Amióta csak ő került az osztag vezetői székébe, mániákusan meg akarta óvni az összes emberét, mondván, kapott még egy esélyt, hogy teljesíthesse az ígéretét, ezúttal már nem akarja elszúrni az egészet. Kardot még soha senki sem látott nála, emberei már abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán van neki olyan.
- Mi a helyzet? – kérdezte a százados türelmesen várakozó embereitől. – Megérkeztek már az újoncok.
- Még nem, uram – rázta meg a fejét Syhass.
- Az jó – biccentett az osztag vezetője. – Nem akartam, hogy ezzel a hírrel kezdjék nálunk a szolgálatot.
- Miért? Mi a baj, uram? – kérdezte Armaia. – Csak nem az én elbaszott küldetésemről van szó?
- Dehogy. Te remekül végezted a dolgodat, nem hagytad életben az egyik kultistát sem, ráadásul még a célszemélyt is áthoztad Ide, ahol már sokkal könnyebben végezhetünk vele – nyugtatta meg az emberét a százados. – Amiről most beszélek, az Ryan Wolf visszatérése.
- Ismét bevetnek minket ellene?
- Ez még nem biztos. Viszont a Belső Ellenőrzés szerint nem kizárt, sőt, szinte biztos, hogy áruló van az osztagunkban, aki összejátszik Wolffal. Tegnap kimenő telefonhívást észleltek a mi barakkunkból, amit az elemzők sikeresen rögzítettek, és megállapították, hogy az illető, bárki legyen is az, Wolffal beszél. A Belső Ellenőrzés engem bízott meg az ügy tisztázásával. Meg az áruló leleplezésével is, ha már itt tartunk
- Basszák meg! – A káromkodás szinte egyszerre szakadt ki mind a négy haláangyalból. Mindannyian jól tudták, mennyire nehéz Issaw századosnak a feladat. Mennyire utálhatja, hogy pont neki kell kiszúrnia valakit utolsó leheletéig védelmezett emberei közül, aki az egész Poklot hátba támadta.
- Na igen – mosolyodott el keserűen a százados. – Gondolom, ez a feladat egyfajta kis figyelmesség azért cserébe, hogy nem is olyan régen megtagadtam, hogy kísérleti célokra használják fel az egyik újoncomat, aki lényegében tényleg nem érdemelt volna jobbat életében elkövetett bűneiért, de már az én csapatomba tartozott, az én védelmemet élvezte. Tudom, hogy ez nektek is roppant nehéz, de arra gondoltam, hogy a legjobb lesz a tiszti karral kezdeni… Szóval, hol voltatok a tegnapi nap folyamán?
- Mi gyakorlatoztunk egy tucat másik halálangyallal – vont vállat egykedvűen az egykori szamuráj, Usuhaza. – Bármennyire is tapasztalt a harcos, a kard útján mindig lehet finomítani.
- Én pedig az adminisztrációs részlegen töltöttem a napomat – válaszolt a százados kérdésére Syhass is. – Bámulatos, mennyire nehéz manapság még hat ágyat rendelni egy rohadt szobába. Az ember azt hinné, hogy a bürokrácia egyedül a fenti világ tartozéka…
- Őrjáratoztam néhány emberemmel – mondta Hektor.
Már Armaia is nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor egy erőteljes, parancsoláshoz szokott hang beléfojtotta a szót.
- Tán valami baj van, Issaw százados? – A kapu túloldaláról ezúttal még nem az újoncok érkeztek meg, hanem egy nagydarab, mind az öt társánál magasabb halálangyal, arannyal díszített páncélban, vérmocskos pengével a vállán, a Pusztítók vörös pecsétjével a szíve fölött.
- Egyáltalán semmi, Carmor – vágott vissza magabiztosan a huszonnegyedik osztag vezetője. – Mindössze a Belső Ellenőrzés megbízatásának próbálok eleget tenni.
- Vagy úgy – biccentett a rövid, fekete hajú férfi. – Hallottam róla, hogy a maga osztagát gyanúsítják az árulással. Ez kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Mindazonáltal van bármiféle bizonyíték a kezében, ami alapján feltételezheti, hogy Armaia a tettes?
- Természetesen nincs. Ez csak egy amolyan rutinellenőrzés.
- Ez esetben nagyra értékelném, ha nem háborgatná a húgomat. Tudja, hogy a legtöbb dologra már érzéketlen vagyok, de a családom becsületét senki sem kérdőjelezheti meg. Ez az, amiért még a leghűbb fegyvertársamat is gondolkodás nélkül felkoncolnám. Márpedig ön közel sem a leghűbb fegyvertársam, százados. – Ezzel Carmor továbbállt, meg sem várva a másik válaszát.
- Elnézést, uram – hajolt meg egyből Armaia Issaw százados felé. – Kérem, ne vegye fenyegetésnek a bátyám szavait! Jól tudja, milyen nevetségesen ragaszkodik az ő családi becsületéhez!
Armaia és Carmor mindketten egy Ottani nemesi család sarjai voltak, így joggal nevezhették magukat egymás rokonainak, azonban míg az életben a férfi maximum szépapja lehetett volna a nőnek, addig a Pokol generációkat összemosó bugyraiban testvérekként kezelték egymást.
- Ne félj, Armaia, nem foglak sem téged, sem a bátyádat hibáztatni – mosolyodott el Issaw százados. – Hiszen némi túlzással akár mondhatnánk azt is, hogy Carmort és engem ugyanaz a cél vezérel: meg akarunk valamit védeni, ami különösen kedves a szívünknek. De nézzetek csak oda! Nem megmozdult a kapu egyik szárnya? Azt hiszem, itt az ideje, hogy felkészüljünk az újoncok fogadására.
*****
A fiatal harcos, a legtöbb ismerősének egyszerűen csak Kal, üvöltve ébredt. Teste úgy sajgott, mintha órákon keresztül püfölték volna, feje is hasogatott, végtagjait nem tudta megmozdítani, ráadásul még heveny hányinger is kerülgette. De legalább már nem az erdőben volt, és a csuklyásokat sem látta. Meg a fekete páncélos nőt sem. Mindkét fél hiányának borzasztóan örült. Annak viszont már kevésbé, hogy nem tudta, hol is van.
Ágyon feküdt, ezt érezte, méghozzá nem is akármilyen ócska szalmazsákon, hanem igazi főúri nyoszolyán. A feje fölött a fehérre meszelt plafonról valami fura tárgy lógott, a szoba egyik oldalán elhelyezkedő ablakon túlról pedig furcsa lárma jutott el hozzá. Mégis, nem volt ideje azt latolgatni, hogy hová is került, a szoba egyetlen ajtaja előtt felharsanó hangok magukra vonták minden figyelmét.
- Mégis mi az anyám volt ez? – kérdezte egy riadtan egy férfi. – Ugye nem azt akarják mondani, hogy már megint valami egzotikus háziállatot tartanak? Nem elég, hogy hivatalosan nem is élhetnének gyámszülők nélkül, a múltkor is ott volt az a krokodil…
- Ezúttal tényleg nem tartunk semmiféle illegális háziállatot, Mr. Smith – válaszolt egy vidám, életerővel teli női hang. – Biztos csak a szél csapta be az ablakot, azt meg minek is megnézni.
- Na persze. Az a baj, hogy én már nem hiszek maguknak, Ms. Harper! – Ezzel valaki lenyomta a kilincset, és a szoba ajtaja kitárult.
A küszöbön egy nagydarab, hájas, öltönyös férfi állt, orra alatt nevetségesen satnya bajusszal, arcán döbbent arckifejezéssel. Szeme elkerekedve meredt az ágyban fekvő félmeztelen, feltűnően izmos felsőtestű harcosra, majd visszafordult a mögötte toporgó három lányhoz.
- És ez az úr mégis kicsoda?
A legalacsonyabb, alig százhatvan centi magas, rövid, vörös hajú fiatal bizonyult a leggyorsabb észjárásúnak.
- Ő az anyai nagynénénk testvére. Mától ő lesz a gyámunk. Napokon belül be is adja majd a megfelelő papírokat, mert ő sem akarja, hogy állami árvaházba kerüljünk, igaz?
Kal valahogy érezte, hogy az utolsó kérdés neki szól, így összeszedte minden erejét, és bágyadtan bólintott egyet, remélve, hogy ez az, amit a lányok elvárnak tőle.
- Nagyszerű – mosolyodott el bosszúsan a pocakos férfi. – Na persze azoknak a papíroknak minél előbb ki kell töltődniük. Egy hétnél semmiképp sem várhatok rájuk többet. Addig is, igazán gratulálok az új mostohalányaihoz… uram!
Mikor új tagjainak megválasztásáról volt szó, a Pokol gyalogsága már nem igazán válogathatott. Míg a légierő magának követelte az összes német ászpilóta lelkét, addig a külügyminisztériumba csak és kizárólag amerikai ügyvédek jelentkeztek. A gyalogságnak megtette bárki, akinek vér tapadt a kezeihez.
Így lehet, hogy a halálangyalok kötelékében vállvetve harcolt a görög hoplita és a perzsa lovas, a hivatásos katona és a féltékenységből késelő vidéki srác. A kiválasztás véletlenszerűen zajlott; ha a világtörténelem összes gyilkosát a tagjai között tudhatta volna, a gyalogság eltartása alighanem még magának a Sátánnak is komoly fejfájást okozott volna. Ehelyett, ha a halálangyalokat vezető fejesek túlnyomó többsége is úgy gondolta, recsegve megnyíltak az éjsötét kövekből rakott kaszárnyákhoz vezető ajtók, és rajtuk keresztül friss lelkek hada özönlött a körletekbe. Mikor elhagyták a reinkarnáció ösvényét, testükön magától jelent meg az ezüst cirádákkal díszített páncél, és mire elérték a szálláshelyüket, már mesterien forgatták a hatalmas pallosukat is, sőt, még a Sötét Ajándékot is megkapták uruktól, ami a legkülönfélébb képességekkel ruházta fel őket.
A számtalan kapu egyike előtt állt most az a négy halálangyal is, akik a huszonnegyedik osztag tiszti karát alkották. Komor alakok, három férfi és egy nő, akik mind túl sok időt töltöttek már a reinkarnáció ösvényétől távol, s így kiérdemelték a hadnagyi, esetleg az őrnagyi rangot.
Volt köztük urához végtelenül hűséges szamuráj, akit cselvetéssel vettek rá, hogy pengéjét a sógun ellen fordítsa, egyszerű tüzér, aki még csak nem is látta áldozatainak arcát, Onnan jövő kalandor, és sebész, akinek túlságosan remegett a keze utolsó műtétje során.
- Egyáltalán honnan tudjuk, hogy valóban itt fognak felbukkanni? – kérdezte az egyikük, egy magas, hófehér hajú, keskeny arcú, szigorú vonásokkal megáldott férfi. – Számtalan ajtó van itt, mi a garancia, hogy pont errefelé fognak felbukkanni?
- Lényegében semmi – rántotta meg a vállát egy társa, fején még mindig a szamurájok jellegzetes sisakjával és maszkjával. – De ne feledd, Syhass, megérzéseink még sosem hagytak cserben minket.
Az egykori szamuráj azok közé tartozott, akik nem tudták ép ésszel átvészelni tettüket, így elméje meghasadt, megőrült. Skizofréniás lett. Egyik énje támogatta tettében, a másik mélyen elítélte, a maradék kettő bölcsen hallgatott, noha folyamatosan jelen voltak ők is. A Sátán Sötét Ajándékának hála a japán képes volt mindegyik énjét külön testtel felruházni, így hamar túlerőbe kerülhetett a küzdelem idejére. Békésebb pillanatokban mind a négyen egy testen osztozkodtak, és marták egymást, ahogy csak tudták, de harc idejére mindig összefogtak a közös ellenség legyőzésének pillanatáig.
- Egyáltalán miért fostok attól, hogy nem mi fogjuk először megpillantani az osztagunk legújabb tagjait? – firtatta a kis csapat egyetlen női tagja, egy alacsony, vékony, fekete hajú kalandor, valami Ottani nemesi család elzüllött sarja, a legfiatalabb hadnagy az osztagban, aki alig két hete töltötte be ezt a posztot. – Úgyis odatalálnak a kaszárnyákhoz maguktól is, nem?
- Ez egyfajta hagyomány nálunk, Armaia – szólalt meg ismét a fehérhajú férfi. – Hány másik osztagról tudsz, akiknek a tisztjei személyesen jönnek ki az újoncok elé?
- Egyről sem – ismerte el a nő. – Mindegyik kibaszottul de normálisabb nálunk…
- Elég legyen! – csattant fel a csapatot vezető őrnagy, a szűkszavú Hektor. – Armaia, megértem, ha még kissé nyűgös vagy a pár nappal ezelőtti fájdalmas hazatérésed miatt, de ez nem ok arra, hogy megkérdőjelezd a hagyományainkat.
- Értettem, uram – válaszolta a nő mindenféle gúnyos felhang nélkül. Voltak halálangyalok, akikkel senki sem húzott szívesen újat. Hektor ezek közé tartozott.
A magas, komor, szótlan férfi már csak átható tekintetével is bárkit el tudott hallgattatni, ha úgy kívánta, de az igazi tekintélyt a bőrébe ágyazódó számtalan izzó láncdarab biztosította neki. A legtöbb halálangyal néma tisztelettel és némi undorral tekintett az egzotikus fegyverre, így szinte automatikusan elhalkultak, amikor meglátták az őrnagyot.
A négy halálangyal a továbbiakban némán várta, hogy kitáruljon a kétszárnyú kapu, azonban a sors úgy hozta, hogy ezúttal valaki más leelőzte az érkező újoncokat. A levegő kissé megremegett előttük, majd tőlük alig egy méterre megjelent az osztag vezetője, Issaw százados.
A magas, vékony, matematikai képletekkel teletetovált bőrű férfiról senki sem tudott semmit, azt leszámítva, hogy egykor őrmesterként szolgált valamelyik világháborúban, és hogy megfogadta a rábízott katonák családjának, hogy hiánytalanul visszaviszi az összes fiút. Nem tudta betartani az ígéretét, de nem kellett sokáig a kudarc tudatával élnie: alig egy másodperccel az emberei után őt is lekaszálta egy német géppuskás. Amióta csak ő került az osztag vezetői székébe, mániákusan meg akarta óvni az összes emberét, mondván, kapott még egy esélyt, hogy teljesíthesse az ígéretét, ezúttal már nem akarja elszúrni az egészet. Kardot még soha senki sem látott nála, emberei már abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán van neki olyan.
- Mi a helyzet? – kérdezte a százados türelmesen várakozó embereitől. – Megérkeztek már az újoncok.
- Még nem, uram – rázta meg a fejét Syhass.
- Az jó – biccentett az osztag vezetője. – Nem akartam, hogy ezzel a hírrel kezdjék nálunk a szolgálatot.
- Miért? Mi a baj, uram? – kérdezte Armaia. – Csak nem az én elbaszott küldetésemről van szó?
- Dehogy. Te remekül végezted a dolgodat, nem hagytad életben az egyik kultistát sem, ráadásul még a célszemélyt is áthoztad Ide, ahol már sokkal könnyebben végezhetünk vele – nyugtatta meg az emberét a százados. – Amiről most beszélek, az Ryan Wolf visszatérése.
- Ismét bevetnek minket ellene?
- Ez még nem biztos. Viszont a Belső Ellenőrzés szerint nem kizárt, sőt, szinte biztos, hogy áruló van az osztagunkban, aki összejátszik Wolffal. Tegnap kimenő telefonhívást észleltek a mi barakkunkból, amit az elemzők sikeresen rögzítettek, és megállapították, hogy az illető, bárki legyen is az, Wolffal beszél. A Belső Ellenőrzés engem bízott meg az ügy tisztázásával. Meg az áruló leleplezésével is, ha már itt tartunk
- Basszák meg! – A káromkodás szinte egyszerre szakadt ki mind a négy haláangyalból. Mindannyian jól tudták, mennyire nehéz Issaw századosnak a feladat. Mennyire utálhatja, hogy pont neki kell kiszúrnia valakit utolsó leheletéig védelmezett emberei közül, aki az egész Poklot hátba támadta.
- Na igen – mosolyodott el keserűen a százados. – Gondolom, ez a feladat egyfajta kis figyelmesség azért cserébe, hogy nem is olyan régen megtagadtam, hogy kísérleti célokra használják fel az egyik újoncomat, aki lényegében tényleg nem érdemelt volna jobbat életében elkövetett bűneiért, de már az én csapatomba tartozott, az én védelmemet élvezte. Tudom, hogy ez nektek is roppant nehéz, de arra gondoltam, hogy a legjobb lesz a tiszti karral kezdeni… Szóval, hol voltatok a tegnapi nap folyamán?
- Mi gyakorlatoztunk egy tucat másik halálangyallal – vont vállat egykedvűen az egykori szamuráj, Usuhaza. – Bármennyire is tapasztalt a harcos, a kard útján mindig lehet finomítani.
- Én pedig az adminisztrációs részlegen töltöttem a napomat – válaszolt a százados kérdésére Syhass is. – Bámulatos, mennyire nehéz manapság még hat ágyat rendelni egy rohadt szobába. Az ember azt hinné, hogy a bürokrácia egyedül a fenti világ tartozéka…
- Őrjáratoztam néhány emberemmel – mondta Hektor.
Már Armaia is nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor egy erőteljes, parancsoláshoz szokott hang beléfojtotta a szót.
- Tán valami baj van, Issaw százados? – A kapu túloldaláról ezúttal még nem az újoncok érkeztek meg, hanem egy nagydarab, mind az öt társánál magasabb halálangyal, arannyal díszített páncélban, vérmocskos pengével a vállán, a Pusztítók vörös pecsétjével a szíve fölött.
- Egyáltalán semmi, Carmor – vágott vissza magabiztosan a huszonnegyedik osztag vezetője. – Mindössze a Belső Ellenőrzés megbízatásának próbálok eleget tenni.
- Vagy úgy – biccentett a rövid, fekete hajú férfi. – Hallottam róla, hogy a maga osztagát gyanúsítják az árulással. Ez kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Mindazonáltal van bármiféle bizonyíték a kezében, ami alapján feltételezheti, hogy Armaia a tettes?
- Természetesen nincs. Ez csak egy amolyan rutinellenőrzés.
- Ez esetben nagyra értékelném, ha nem háborgatná a húgomat. Tudja, hogy a legtöbb dologra már érzéketlen vagyok, de a családom becsületét senki sem kérdőjelezheti meg. Ez az, amiért még a leghűbb fegyvertársamat is gondolkodás nélkül felkoncolnám. Márpedig ön közel sem a leghűbb fegyvertársam, százados. – Ezzel Carmor továbbállt, meg sem várva a másik válaszát.
- Elnézést, uram – hajolt meg egyből Armaia Issaw százados felé. – Kérem, ne vegye fenyegetésnek a bátyám szavait! Jól tudja, milyen nevetségesen ragaszkodik az ő családi becsületéhez!
Armaia és Carmor mindketten egy Ottani nemesi család sarjai voltak, így joggal nevezhették magukat egymás rokonainak, azonban míg az életben a férfi maximum szépapja lehetett volna a nőnek, addig a Pokol generációkat összemosó bugyraiban testvérekként kezelték egymást.
- Ne félj, Armaia, nem foglak sem téged, sem a bátyádat hibáztatni – mosolyodott el Issaw százados. – Hiszen némi túlzással akár mondhatnánk azt is, hogy Carmort és engem ugyanaz a cél vezérel: meg akarunk valamit védeni, ami különösen kedves a szívünknek. De nézzetek csak oda! Nem megmozdult a kapu egyik szárnya? Azt hiszem, itt az ideje, hogy felkészüljünk az újoncok fogadására.
*****
A fiatal harcos, a legtöbb ismerősének egyszerűen csak Kal, üvöltve ébredt. Teste úgy sajgott, mintha órákon keresztül püfölték volna, feje is hasogatott, végtagjait nem tudta megmozdítani, ráadásul még heveny hányinger is kerülgette. De legalább már nem az erdőben volt, és a csuklyásokat sem látta. Meg a fekete páncélos nőt sem. Mindkét fél hiányának borzasztóan örült. Annak viszont már kevésbé, hogy nem tudta, hol is van.
Ágyon feküdt, ezt érezte, méghozzá nem is akármilyen ócska szalmazsákon, hanem igazi főúri nyoszolyán. A feje fölött a fehérre meszelt plafonról valami fura tárgy lógott, a szoba egyik oldalán elhelyezkedő ablakon túlról pedig furcsa lárma jutott el hozzá. Mégis, nem volt ideje azt latolgatni, hogy hová is került, a szoba egyetlen ajtaja előtt felharsanó hangok magukra vonták minden figyelmét.
- Mégis mi az anyám volt ez? – kérdezte egy riadtan egy férfi. – Ugye nem azt akarják mondani, hogy már megint valami egzotikus háziállatot tartanak? Nem elég, hogy hivatalosan nem is élhetnének gyámszülők nélkül, a múltkor is ott volt az a krokodil…
- Ezúttal tényleg nem tartunk semmiféle illegális háziállatot, Mr. Smith – válaszolt egy vidám, életerővel teli női hang. – Biztos csak a szél csapta be az ablakot, azt meg minek is megnézni.
- Na persze. Az a baj, hogy én már nem hiszek maguknak, Ms. Harper! – Ezzel valaki lenyomta a kilincset, és a szoba ajtaja kitárult.
A küszöbön egy nagydarab, hájas, öltönyös férfi állt, orra alatt nevetségesen satnya bajusszal, arcán döbbent arckifejezéssel. Szeme elkerekedve meredt az ágyban fekvő félmeztelen, feltűnően izmos felsőtestű harcosra, majd visszafordult a mögötte toporgó három lányhoz.
- És ez az úr mégis kicsoda?
A legalacsonyabb, alig százhatvan centi magas, rövid, vörös hajú fiatal bizonyult a leggyorsabb észjárásúnak.
- Ő az anyai nagynénénk testvére. Mától ő lesz a gyámunk. Napokon belül be is adja majd a megfelelő papírokat, mert ő sem akarja, hogy állami árvaházba kerüljünk, igaz?
Kal valahogy érezte, hogy az utolsó kérdés neki szól, így összeszedte minden erejét, és bágyadtan bólintott egyet, remélve, hogy ez az, amit a lányok elvárnak tőle.
- Nagyszerű – mosolyodott el bosszúsan a pocakos férfi. – Na persze azoknak a papíroknak minél előbb ki kell töltődniük. Egy hétnél semmiképp sem várhatok rájuk többet. Addig is, igazán gratulálok az új mostohalányaihoz… uram!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése