Harmadik fejezet

Tudom, tudom, kicsit rendszertelenül frissítek, de sebaj, hisz úgyse olvassa a történetet senki. ^^ Tehát íme itt a harmadik fejezet, ami a cseles számozás miatt csak a második.

Az ork bárdok, eme harcias, zöld bőrű faj zenész gyermekei, messze földön híresek voltak arról, hogy az énektudást és a rímek pontos ismeretét előszeretettel pótolták hangerővel. Mert hát arra bármelyik kis humán képes, hogy akármelyik vár vagy kastély csöndes lovagtermében előadja szerzeményeit, de a csatatéren bömbölő sárkányok, ogrék és egyéb ocsmányságok túlordibálásához már tüdő kellett és férfi. 

Épp ezért az orkok kultúrájában a jó bárdot nem a rímeiről, a mesterien játszott zenéről és a lába előtt heverő hölgyek számáról, hanem félelmetes nagyságú és erejű tüdejéről lehetett felismerni. Így fordulhatott elő, hogy Harmattorkút, az Éjjel Vonyító Félelmetes Farkasok Halálos Harapása törzs legjobb zenészeként ismerték, noha fuvolát először akkor fogott a kezébe, amikor elkapkodták előle a hadizsákmányt, és neki már csak az maradt, az az egyetlen legenda pedig, amit ismert, pont Vasöklű Grizmundról szólt, akiről már az utolsó ork kölyök is tudta, hogy egyszer egy különösen apró és veszélytelennek látszó, fegyverként még csak véletlenül sem hasznosítható gombával ölt meg vagy negyven goblint. 

Ő játszott ma este a roppant fantáziadúsan egyszerűen csak a félszemű vadkanhoz címzett fogadóban, ő ordibálta túl játszva a vigadozó részegeket, az ő hangját próbálta kiverni a fejéből a legárnyasabb asztal fölé görnyedő fehér ruhás alak. A fehér hajú, keskeny arcú, halvány bőrű, szikár, szálkás termetű férfi szemét vörös hímzéssel díszített kendő takarta, keze ügyében fehér bot volt az asztalához támasztva. Szabálytalan időközönként nagyot húzott az előtte sorakozó fakorsók némelyikéből, amik egytől-egyig színültig voltak töltve a manók legerősebb, egyes vidékeken idegméregként használt, pálinkájával, majd magában káromkodott, miután újra szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy az árnygyilkosok szervezete képtelen az alkohol befogadására.

Társaságát kerülték a falu egyébként vidám, jóravaló alkoholistái is: érezték rajta, hogy nincs éppen rózsás kedvében, és körülbelül a következő életéig nem is lesz. Az ilyen embert jobb inkább békén hagyni. Ki tudja, kinek rejteget kést a hosszú kabátja alatt vagy éppen a csizmája szárában… Egyedül az éjfél magasságában betoppanó férfi nem habozott megközelíteni a fehér ruhás idegent. Ő megtehette, elvégre pont ugyanolyan csodabogárnak látszott, mint a másik.

Majd két és fél méteres testén drága öltöny feszült, lakkcipőjén meg sem látszott a kinti sár, szemét a félhomály ellenére napszemüveg takarta, fekete, vállig érő haja gondosan ápoltan simult koponyájára, vonásain a végtelen magabiztosság trónolt. Nem nézett szét a durva, gyalulatlan tölgyfadeszkákkal berendezett, paticsfalú helyiségben, egyenesen az elkendőzött szemű idegenhez lépett.

- Furcsa dolog látni, hogy egy árnygyilkos iszik – jegyezte meg halk, határozott hangján. – Úgy tudtam, többek közt az alkohol élvezetével fizetettek a saját létsíkotokért.

A megszólított lassan az új jövevény felé fordította a fejét: ha nem lett volna vak, egyenesen a másik arcába bámult volna. Noha szemei már születésének a pillanatában cserbenhagyták, rendje, ami Itt és Ott legprofibb bérgyilkosait képezte, eleve azt az elvet vallotta, hogy csak a világtalanok lehetnek igazi árnygyilkosok, hiszen egy pénzért ölő halandónak legkevésbé a szemeire van szüksége, ha végezni akar áldozatával.

Épp ezért az árnygyilkosok rendje szinte csak és kizárólag vakon született vagy megvakult fiatalokat fogadott a sorai közé. Az sem számított ritkának, hogy az ép szemmel bekerülők önmagukat fosztottak meg a látás adományától, hogy bebizonyítsák: ők is érnek annyit, mint társaik.

A fehér kabátos férfi szemöldöke egy kicsit feljebb siklott arcán, így jelezve, hogy a gyilkos felfogta, kivel is áll szemben. Noha nem látta a másikat, hihetetlenül erős, jellegzetes auráját már kilométerekről megtanulta kiszúrni és felismerni.

- A te… A te fajtád sem éppen gyakori errefelé, uram – válaszolt némi habozás után. – Mondhatni kifejezetten meglepő, hogy egy hozzád hasonlóval futok itt össze.

- Megértem, hogy meglepődtél. Az a helyzet, hogy nekem nem is lenne szabad itt lennem. Amúgy foglalt ez a hely?

- Úgyis tudod, hogy nem. Mint ahogy azt is, hogy leülhetsz rá, uram.

- Ne uramozzál itt engem! – Az idegen inkább parancsolt, mintsem kért. – A nevem Mr. Johnson. Neked egyszerűen csak Johnson, elvégre tekinthetünk magunkra úgy is, mint régi barátokra.

- Valóban? – A fehér ruhás fickó megint nagyot húzott a pálinkájából. – Ez esetben az én nevem Gabriel, bár kétlem, hogy ezt ne tudnád. Most pedig térjünk a lényegre: mit akarsz tőlem? Vagy valami még érdekesebb, amire nem hiszem, hogy válaszolni fogsz: miért hagytad ott a fajtársaidat? 

- És én még azt hittem, én fogok kérdezni – grimaszolt egyet a másik, majd megragadta az egyik színültig töltött korsót, és húzóra magába döntötte a tartalmát. – A második kérdésedre valóban nem válaszolok, mert nem válaszolhatok, de az első nem titok előtted sem: én csak beszélgetni jöttem. Rákérdezni arra, mi lehet az oka, hogy egy oly nagyszerű rend egyik képviselője búskomoran ül egy Ottani kocsma egyik asztalánál, és literszám issza a méregerős pálinkát.

- Egyszerű. Próbálom megfejteni az élet nagy kérdéseit. Például azt, hogy miért van az, hogy születésem óta nem láthatom a világot, de azt végig kell néznem, ahogy a rendem önmagát emészti föl. Ostobaság, maradiság és határtalan arrogancia. Ezek űztek engem ide.

- Vagy úgy – bólintott Mr. Johnson megértően. – Szóval igazak a pletykák, melyek szerint a Fehér Lelkek Királyságában valami nincs rendben.

- Kicseszettül semmi sincs ott rendben – fakadt ki fájdalmasan az árnygyilkos. – A vezető klán elcsökevényesedett, az idióta sarjaik pedig egymás után küldik halálba amúgy is megcsappant számú társunkat nevetséges, ősi törvények alapján. Nem veszik észre, hogy pont ezzel idézik elő rendünk bukását, amit már az alapító ősatyák is megjósoltak. Idióta, tanulatlan barmok, akik nem veszik figyelembe az idők múlását. Pusztulásra szánt állatfaj az ilyen, csak az a baj, hogy ők elhatározták, hogy a csordát is rántják magukkal.

- Vagy úgy – mosolyodott el halványan Mr. Johnson. – Ezek szerint nem jöttem fölöslegesen. Amiket most hallottam egy renitens, egy lázadó szavai voltak…

- Lószart – torkollta le az árnygyilkos. – A renitensek és az árulók gyáva férgek, akik nem mernek szembenézni a jövővel, és nem mernek kiállni a sajátjaikért, csak magukkal törődnek. Én más vagyok. Én újítani akarok, ki akarom vezetni az enyéimet a sötétből, hogy a Fehér Lelkek Királysága újra ugyanaz lehessen, mint ősapáink idejében, amikor kiérdemelte az önálló dimenziót!

- Nem számít, hogy hívod, a lényeg, hogy a társaidtól eltérően gondolkozol – világított rá a lényegre Mr. Johnson. – Az ilyeneket általában kiveti magából a tömeg, meg amúgy is, látom az elmédben, hogy menni akarsz, mert nem bírod elviselni a látványt, ahogy az árnygyilkosok rendje önmagát emészti el. Gyere velem… Én is amolyan kívülállónak számítok a fajtámon belül. Renitens… vagy újító. Hívd, ahogy csak akarod. Ketten talán elérhetjük azt, amit egyedül egyikünk sem tud.

Gabriel pár pillanatig komolyan elgondolkozott az ajánlaton, majd határozottan megrázta a fejét, mintha attól tartana, hogy ha nem elég erős a mozdulat, a közepén meggondolja magát

- Roppant megtisztelő az ajánlatod, de vissza kell utasítanom. Nem fordíthatok hátat a népemnek, nem hagyhatom őket el, amikor szükségük van egy újítani akaró gondolkodóra, aki tisztábban látja a helyzetet, mint bárki más.

- Értem. – Mr. Johnson felállt az asztaltól, de még nem távozott. – Pedig hamarosan el kell hagynod a Fehér Lelkek Királyságát, és tudom, hogy ezzel a lelked legmélyén már te is tisztában vagy. Csak arra kérlek, hogy ha bezáródnak mögötted a dimenzió elefántcsont ajtói, jusson eszedbe ez a beszélgetés. 

Ezzel a lehetetlenül magas alak kisétált a kocsmából, magára hagyva a fehér ruhás férfit, aki fél percen belül már újra a világmegváltó gondolataival volt elfoglalva. Gabriel ekkor még csak nem is sejtette, hogy pár nap múlva önként fog távozni hőn szeretett rendje dimenziójából, pont úgy, ahogy azt a hórihorgas idegen most megjósolta neki. 

*****

Sharah Woodston magányos nő volt. Magányos, amikor felkelt, magányos, amikor leült a gép elé, hogy folytassa a legújabb regényét, és akkor is cseszettül magányosnak érezte magát, amikor hazafelé hajtott a 160-as főúton Geuda Springs irányába

A nő soha, semmilyen körülmények között nem tudott összebarátkozni senkivel, és ezért csak és kizárólag félénkségét, paranoiáját és lelkületét okolhatta. Sosem bízott az emberekben, sosem akart hozzájuk közelebb kerülni. Nem várt el senkitől segítséget és nem is húzta ki senkinek soha a seggét a szarból. Élt a maga kis külön világában, ahová a maradék hétmilliárd ember maximum ideiglenes és korlátozott jogú látogatóként léphetett be. Épp ezért talán ő maga lepődött meg a legjobban, amikor lefékezett a vándor mellett, és felajánlotta, hogy elviszi egy darabon. 

A férfit akkor látta meg, amikor épp rákanyarodott az Első Útra, Geuda Springs főutcájára, ami másfél mérföld hosszan haladt a szántó közepén, mire valóban elérte a poros kisvárost. Itt sétált a magas, középhosszú, hullámos hajú idegen, vörös ballonkabátban, kopottas farmerben, fekete színű pólóban és vasalt orrú bakancsban. A rekkenő hőség ellenére bal kézfejére fekete bőrkesztyűt húzott, fejét pedig nem takarta kalap.

Sharah első gondolata az volt, hogy továbbhajt, de aztán elkövette a hibát: a visszapillantó tükörből belenézett a férfi átható, mélyzöld szemeibe, és szinte már fékezett is, miközben azt bizonygatta magának, hogy a vándor szomorkás, meseszép vonásai, széles válla, keskeny csípője és izmos, szikár teste a lehető legkisebb mértékben sem befolyásolták döntését. Ő pusztán felebaráti szeretetből állt meg. Nincs vita, nincs ellenvetés, ez tény.

- Hová megy? – kérdezte kicsit remegő hangon a másiktól, miután az leült a kocsi anyósülésére.

- A legközelebbi telefonfülkéhez, azt hiszem – válaszolt az idegen. – Persze csak akkor, ha magának ez nem teher.

- Ugyan dehogy – legyintett az alaposan elpiruló Sharah. – Geuda Springs főutcáján épp van egy, majd ott kiteszem.

- Hálás köszönetem érte.

Az idegen ezután az utat nézte meredten, néha pedig hátrapillantott a válla fölött, mintha csak a hátsó ülést vagy a kocsi mögötti tájat kívánná ellenőrizni. Sharah nagyon szívesen rákérdezett volna, hogy miért csinálja mindezt, esetleg egyszerűbb témákat is felhozott volna, azonban a gombóc, ami ott trónolt a torkában, valahányszor csak egy másik emberhez kellett volna beszélnie, ismét megjelent, és nem is tágított, amíg el nem érték a telefonfülkét.

- Hát itt lennénk – sóhajtott egyet szomorúan a nő.

- Köszönöm – mondta a fiatal férfi, majd könnyedén áthajolt a sebváltó fölött és szájon csókolta a sofőrt, mielőtt kiszállt volna az autóból.

A nő olvadozva tovahajtott, a vörös ballonkabátos vándor pedig odalépett a telefonhoz, és végtelen magabiztossággal megnyomta háromszor ugyanazt a gombot, majd még négy másikat.

A készülék nem csak azt érezte, hogy milyen furcsa számsort kéne tárcsáznia, hanem azt is, hogy jobban teszi, ha az adott melléket, már amennyiben létezik, ingyen és bérmentve kapcsolja. Jobb a biztonság, elvégre senki sem tudhatja, mit várhat egy ilyen baljóslatú előhívószámtól. 

A telefon párszor kicsengett, mire végre felvették a túlsó oldalon. A vonal szaggatott és recsegett, mintha minimum pekingi számot hívtak volna rajta, így a másik fél hangja ridegen, személytelenül jutott el az idegenig.

- Mit akarsz? – reccsent rá a hang.

- Itt Wolf – válaszolt a férfi. – Visszatértem.

- Azt én is tudom. Szoktam újságot olvasni, te meg nem éppen az a kaliberű valaki vagy, akit a második oldalra száműznek… Még a pápa legújabb botrányainak listáját is háttérbe szorítottad.

- Mindig is ez volt az életcélom – jegyezte meg nem minden irónia nélkül a férfi. – De most vannak fontosabb dolgaink is. Tudom, érzem, hogy Itt van valahol a Vér, amit oly régóta kerestem. Ennek a segítségével talán sikerülhet… Ha mégsem, könnyen lehet, hogy hamarosan szükségem lesz a segítségedre. Állj készenlétben!

- Bármikor.

- Most már leteszem. A pecsét nem oldódott még fel teljesen, ha most ideérnének azok a neandervölgyiek az Ügyosztálytól, könnyen lehet, hogy megizzadnék. Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak…

- Ahogy érzed. Jó volt veled beszélni.

- Ugyanezt én is elmondhatom.

A férfi letette a kagylót, majd fütyülve elindult tovább az Első úton, egyre távolodva Geuda Springstől. Nem tudta, hová tart, mi a célja, de ez egyelőre nem is zavarta. Jelen pillanatban mindkét énje egyetértett abban, hogy csak úgy sétálni kicseszettül jó dolog, főleg kilenc évnyi alvás után.