Pillanatnyi ráérés részemről, semmi egyéb. És persze no offense.
Hogyan írjunk tökéletes fanfictiont? Nem mondom, rögtön elsőre
kissé nagy fába vágtam a fejszémet (lélekölő kardomat/kunai késemet, csak hogy
senki se érezze magát diszkriminálva), de nem hátrálok meg a feladattól. Úgyis
csak fele munkám lesz vele, hiszen a kérdés adott, nekem már csak válaszolni
kéne rá. Tehát akkor ismét: hogyan írjunk tökéletes fanfictiont?
Először is szeretném leszögezni, elkerülendő, hogy bárki besértődjön ezen a
pár soron, hogy tökéletes fanfictiont már ma is nagyon sok lelkes fiatal tud
tákolni, és ez most nem vicc. Elég felmenni bármelyik nagyobb oldalra, ami
ezzel foglalkozik, és máris tucatjával találni tökéletesnél tökéletesebb
műremekeket, amit az ember még csak olvasni is félve olvas, hiszen nem akarja
gyarló pillantásával elrontani a karakterek isteni összképét. Azonban mégis,
akadnak még, akik önhibájukon kívül nem tudják, hogyan kell tökéletes
fanfictiont alkotni. Az alábbi pár sor nekik szól, forgassák haszonnal!
1. Az alapok
Először is szögezzük le a tényt, ami köré a későbbiek folyamán a segédlet
épülni fog, márpedig azt, hogy egy fanfiction minősége egyenesen arányos az
általa begyűjtött "kritikák" számával. ( A "Fojjtit!!!44"
kategóriájú "kritikák" duplán számítanak, úgyhogy húzzuk széles,
elégedett mosolyra a szánkat, valahányszor ilyet látunk) Tehát nekünk egyetlen
célunk, hogy minél több "kritikát" zsebeljünk be minden egyes
fejezettel. Lássuk, mi minden kell ehhez!
Először is nem árt, ha merünk újítani, valami újat, valami egyedit mutatni.
Ajánlom a kedves írópalánták figyelmébe a Naruto illetve a Bleach című
eposzokat, amikhez méltánytalanul kevés fanfiction készül, de számomra
érthetetlen okokból kifolyólag a Harry Potter univerzuma is eléggé elhanyagolt.
Ne féljünk lecsapni rájuk, hiszen ezzel máris felkeltjük egy csomó igényes,
újításra vágyó olvasó figyelmét, akik biztosan "kritikák" tucatjaival
fognak majd elárasztani minket.
2. Amit ne hagyjunk ki!
Vannak bizonyos elemek, amiket vétek kihagyni akármely fanfictionból, így
mi is feltétlenül építsük bele őket történetünkbe, esetenként akár többször is.
Az ilyen mozzanatok, kötelező sablonok csak tovább fogják növelni művünk
tökéletességét, szóval ne féljünk használni őket!
Nagyon fontos a szerelmi szál, e nélkül bajosan tudnánk igazán tökéletes
fanfictiont produkálni.
Ha már a témaválasztásnál újítani próbáltunk, és
kiválasztottuk magunknak teszem azt a Naruto univerzumát, ne csússzunk el azon,
hogy a romantikus szálnál sablonos párosításokkal, karakterekkel operálunk.
Ezen a téren az előbbi példából, tehát a Naruto világából, kiindulva, én bátran
tudom ajánlani Sasuke és Sakura, Naruto és Hinata, esetleg Sakura és Kakashi
párosát, ezek mind nagyon egyediek, de ha tényleg rohadt merészek vagyunk,
bátran összehozhatjuk Sakurát akármelyik Akatsuki taggal (esetleg a komplett
Akatsukival egyszerre) erre sincs még elég példa hazai körökben.
Ha már romantikus szál, a yaoit se felejtsük ki nagyreményű irományunkból,
hiszen a minőségnek és a tökéletességnek ez az egyik alapköve. Szóval bátran
előre. Természetesen itt is kiemelten fontos a kreatív párosítás, szóval egy
pillanatig se habozzunk, hozzuk össze bátran Ichigot és Grimmjowot. Mindenki
isteníteni fog minket a kissé meghökkentő, ám annál pikánsabb párosítás miatt.
Ezenkívül lényegében semmit sem igényel egy tökéletes fanfic, így ha
esetleg gondolkodóba esnénk, hogy a cselekményt dolgozzuk ki, vagy egy
zaftosabb jelenetet, egy pillanatig se essünk gondolkodóba, a történet az
utolsó dolog, amit minőségre szomjazó olvasóink figyelni fognak, ha
testközelből követhetik végig Harry és Malfoy románcának alakulását.
3. Még néhány fontos tanács
Nos, mint a fentiekből kiderült, a tökéletes fanfiction egyetlen alapköve a
romantikus szál, de persze van még néhány más apróság, amit nem árt észben
tartani, ha nekiülünk, hogy legépeljük a fejünkben alakot öltött csodát.
Első körben felhívnám a figyelmet a saját karakterekre. Egy tökéletes
fanfiction sem lehet elég tökéletes nélkülük, ez sajnos tény, így nekünk is
bele kell raknunk halhatatlan űremekünkbe minimum egyet, ha nem akarjuk
magunkra vonni az olvasók lincselni kívánó tömegének a dühét.
De ne
csüggedjünk, ez lényegében jó hír, hiszen itt a remek alkalom, hogy magunkat is
diszkréten, alig észrevehetően, a lehető legkevésbé idealizálva, a Mary-Sue
jelenséget a lehető legnagyobb mértékben elkerülve, belecsempésszük a
történetbe. Mindig is szeretted volna, hogy Itachi csapja neked a szelet, netán
te szeretnél lenni Yoruichi lovagja? Ha saját magadat is beleírod a
fanfictionodba saját szereplőként, akkor könnyedén valóra válthatod ezt az
álmodat, úgyhogy hajrá, határ a csillagos ég!
A másik tanácsom, igaz, erre már egyszer pár szóval kitértem, hogy hagyjuk
a fenébe a történetet! Minek az olyan? Gondolkozni kell rajta, ráadásul a
"kritikák" száma, és vele együtt a történet minősége is, csak a
romantikus részeknél fog meredeken emelkedni. Ha ötletünk sincs, mi történjen a
következő fejezetben, mélyeket sóhajtva hivatkozzunk írói válságra, majd
kezdjünk új történetet egy kósza ötlet alapján. Ne féljünk, ha pontosan
követjük ezt a segédletet, az új is legalább olyan tökéletes lesz, mint a régi.
Na meg persze azt se felejtsük, hogy mi valójában nem azért írunk, hogy
saját magunkat és az olvasóinkat szórakoztassuk, hanem azért, hogy minél több
"kritikát" kapjunk. Sajnos a minőségre szomjazó olvasók egy része túl
lusta, így nem ír minden részhez egy kimerítő, tartalmas, részletekbe menő
"kritikát", ezért ne féljünk alkalmanként a sarkunkra állni, és
kikövetelni tőlük azt. Bátran helyezzük kilátásba, hogy nem lesz folytatás, ha
nem érkezik minimum megszámlálhatatlan "kritika" az egyes
fejezetekre, majd arcunkon kissé kárörvendő mosollyal dőljünk hátra, és nézzük,
ahogy gyűlnek a kommentek.
Esetenként az is előfordulhat, hogy várakozásunkkal ellentétben hatástalan
lesz a felhívás. Ilyenkor fokozottan agresszív fellépés az ajánlott, például
sírjunk az adott oldalon, hogy minket senki sem szeret, na és persze azonnal
töröljük az adott tökéletes fanfiction összes fejezetét a gépünkről. Eddigi
hálátlan olvasóink nem fognak máshoz pártolni, nem fogják pont leszarni, hogy
mi abbahagytuk a tökéletes fanfictionunk írását, sőt, épp ellenkezőleg! Egész
nap a gép előtt fognak ülni, sírástól vörös szemekkel, kétségbeeséstől ködös
aggyal, miközben mi elégedetten hátradőlhetünk kényelmes székünkben, és
kárörvendően felhívhatjuk rá a figyelmüket, hogy mi megmondtuk.
A hatás
garantált, következő tökéletes fanfictionunk már jóval több kritikát fog kapni.Nos, azt hiszem, leírtam mindent, ami így hirtelen eszembe jutott. Remélem,
sokaknak sikerült segédkezet nyújtani egy tökéletes fanfiction összehozásához.
Csak arra kérlek, a végeredményt nehogy linkeljétek ide. Elhiszem én anélkül
is, hogy valóban hibátlant alkottatok. Még egyszer sok sikert az íráshoz,
hajrá, mindent bele! Kövessétek a fenti három pontot és a siker nem fog
elmaradni. ^^
2012. április 30., hétfő
2012. április 24., kedd
Negyedik fejezet
Hosszabb szünet után folytatódik a történet, jó szórakozást hozzá. ^^
Negyedik fejezet.
Halálangyalok. Félelmet nem ismerő, rég halott harcosok, akik arra tették fel életüket, hogy pallosukkal, mágikus trükkjeikkel és a Sátántól kapott Sötét Ajándékkal támogassák a Pokol külpolitikai elképzeléseit, amikor az egy fokkal diplomatikusabb módszerek már mind becsődöltek. Fekete páncélba bújt alakok. Emberek. Gyilkosok.
Mikor új tagjainak megválasztásáról volt szó, a Pokol gyalogsága már nem igazán válogathatott. Míg a légierő magának követelte az összes német ászpilóta lelkét, addig a külügyminisztériumba csak és kizárólag amerikai ügyvédek jelentkeztek. A gyalogságnak megtette bárki, akinek vér tapadt a kezeihez.
Így lehet, hogy a halálangyalok kötelékében vállvetve harcolt a görög hoplita és a perzsa lovas, a hivatásos katona és a féltékenységből késelő vidéki srác. A kiválasztás véletlenszerűen zajlott; ha a világtörténelem összes gyilkosát a tagjai között tudhatta volna, a gyalogság eltartása alighanem még magának a Sátánnak is komoly fejfájást okozott volna. Ehelyett, ha a halálangyalokat vezető fejesek túlnyomó többsége is úgy gondolta, recsegve megnyíltak az éjsötét kövekből rakott kaszárnyákhoz vezető ajtók, és rajtuk keresztül friss lelkek hada özönlött a körletekbe. Mikor elhagyták a reinkarnáció ösvényét, testükön magától jelent meg az ezüst cirádákkal díszített páncél, és mire elérték a szálláshelyüket, már mesterien forgatták a hatalmas pallosukat is, sőt, még a Sötét Ajándékot is megkapták uruktól, ami a legkülönfélébb képességekkel ruházta fel őket.
A számtalan kapu egyike előtt állt most az a négy halálangyal is, akik a huszonnegyedik osztag tiszti karát alkották. Komor alakok, három férfi és egy nő, akik mind túl sok időt töltöttek már a reinkarnáció ösvényétől távol, s így kiérdemelték a hadnagyi, esetleg az őrnagyi rangot.
Volt köztük urához végtelenül hűséges szamuráj, akit cselvetéssel vettek rá, hogy pengéjét a sógun ellen fordítsa, egyszerű tüzér, aki még csak nem is látta áldozatainak arcát, Onnan jövő kalandor, és sebész, akinek túlságosan remegett a keze utolsó műtétje során.
- Egyáltalán honnan tudjuk, hogy valóban itt fognak felbukkanni? – kérdezte az egyikük, egy magas, hófehér hajú, keskeny arcú, szigorú vonásokkal megáldott férfi. – Számtalan ajtó van itt, mi a garancia, hogy pont errefelé fognak felbukkanni?
- Lényegében semmi – rántotta meg a vállát egy társa, fején még mindig a szamurájok jellegzetes sisakjával és maszkjával. – De ne feledd, Syhass, megérzéseink még sosem hagytak cserben minket.
Az egykori szamuráj azok közé tartozott, akik nem tudták ép ésszel átvészelni tettüket, így elméje meghasadt, megőrült. Skizofréniás lett. Egyik énje támogatta tettében, a másik mélyen elítélte, a maradék kettő bölcsen hallgatott, noha folyamatosan jelen voltak ők is. A Sátán Sötét Ajándékának hála a japán képes volt mindegyik énjét külön testtel felruházni, így hamar túlerőbe kerülhetett a küzdelem idejére. Békésebb pillanatokban mind a négyen egy testen osztozkodtak, és marták egymást, ahogy csak tudták, de harc idejére mindig összefogtak a közös ellenség legyőzésének pillanatáig.
- Egyáltalán miért fostok attól, hogy nem mi fogjuk először megpillantani az osztagunk legújabb tagjait? – firtatta a kis csapat egyetlen női tagja, egy alacsony, vékony, fekete hajú kalandor, valami Ottani nemesi család elzüllött sarja, a legfiatalabb hadnagy az osztagban, aki alig két hete töltötte be ezt a posztot. – Úgyis odatalálnak a kaszárnyákhoz maguktól is, nem?
- Ez egyfajta hagyomány nálunk, Armaia – szólalt meg ismét a fehérhajú férfi. – Hány másik osztagról tudsz, akiknek a tisztjei személyesen jönnek ki az újoncok elé?
- Egyről sem – ismerte el a nő. – Mindegyik kibaszottul de normálisabb nálunk…
- Elég legyen! – csattant fel a csapatot vezető őrnagy, a szűkszavú Hektor. – Armaia, megértem, ha még kissé nyűgös vagy a pár nappal ezelőtti fájdalmas hazatérésed miatt, de ez nem ok arra, hogy megkérdőjelezd a hagyományainkat.
- Értettem, uram – válaszolta a nő mindenféle gúnyos felhang nélkül. Voltak halálangyalok, akikkel senki sem húzott szívesen újat. Hektor ezek közé tartozott.
A magas, komor, szótlan férfi már csak átható tekintetével is bárkit el tudott hallgattatni, ha úgy kívánta, de az igazi tekintélyt a bőrébe ágyazódó számtalan izzó láncdarab biztosította neki. A legtöbb halálangyal néma tisztelettel és némi undorral tekintett az egzotikus fegyverre, így szinte automatikusan elhalkultak, amikor meglátták az őrnagyot.
A négy halálangyal a továbbiakban némán várta, hogy kitáruljon a kétszárnyú kapu, azonban a sors úgy hozta, hogy ezúttal valaki más leelőzte az érkező újoncokat. A levegő kissé megremegett előttük, majd tőlük alig egy méterre megjelent az osztag vezetője, Issaw százados.
A magas, vékony, matematikai képletekkel teletetovált bőrű férfiról senki sem tudott semmit, azt leszámítva, hogy egykor őrmesterként szolgált valamelyik világháborúban, és hogy megfogadta a rábízott katonák családjának, hogy hiánytalanul visszaviszi az összes fiút. Nem tudta betartani az ígéretét, de nem kellett sokáig a kudarc tudatával élnie: alig egy másodperccel az emberei után őt is lekaszálta egy német géppuskás. Amióta csak ő került az osztag vezetői székébe, mániákusan meg akarta óvni az összes emberét, mondván, kapott még egy esélyt, hogy teljesíthesse az ígéretét, ezúttal már nem akarja elszúrni az egészet. Kardot még soha senki sem látott nála, emberei már abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán van neki olyan.
- Mi a helyzet? – kérdezte a százados türelmesen várakozó embereitől. – Megérkeztek már az újoncok.
- Még nem, uram – rázta meg a fejét Syhass.
- Az jó – biccentett az osztag vezetője. – Nem akartam, hogy ezzel a hírrel kezdjék nálunk a szolgálatot.
- Miért? Mi a baj, uram? – kérdezte Armaia. – Csak nem az én elbaszott küldetésemről van szó?
- Dehogy. Te remekül végezted a dolgodat, nem hagytad életben az egyik kultistát sem, ráadásul még a célszemélyt is áthoztad Ide, ahol már sokkal könnyebben végezhetünk vele – nyugtatta meg az emberét a százados. – Amiről most beszélek, az Ryan Wolf visszatérése.
- Ismét bevetnek minket ellene?
- Ez még nem biztos. Viszont a Belső Ellenőrzés szerint nem kizárt, sőt, szinte biztos, hogy áruló van az osztagunkban, aki összejátszik Wolffal. Tegnap kimenő telefonhívást észleltek a mi barakkunkból, amit az elemzők sikeresen rögzítettek, és megállapították, hogy az illető, bárki legyen is az, Wolffal beszél. A Belső Ellenőrzés engem bízott meg az ügy tisztázásával. Meg az áruló leleplezésével is, ha már itt tartunk
- Basszák meg! – A káromkodás szinte egyszerre szakadt ki mind a négy haláangyalból. Mindannyian jól tudták, mennyire nehéz Issaw századosnak a feladat. Mennyire utálhatja, hogy pont neki kell kiszúrnia valakit utolsó leheletéig védelmezett emberei közül, aki az egész Poklot hátba támadta.
- Na igen – mosolyodott el keserűen a százados. – Gondolom, ez a feladat egyfajta kis figyelmesség azért cserébe, hogy nem is olyan régen megtagadtam, hogy kísérleti célokra használják fel az egyik újoncomat, aki lényegében tényleg nem érdemelt volna jobbat életében elkövetett bűneiért, de már az én csapatomba tartozott, az én védelmemet élvezte. Tudom, hogy ez nektek is roppant nehéz, de arra gondoltam, hogy a legjobb lesz a tiszti karral kezdeni… Szóval, hol voltatok a tegnapi nap folyamán?
- Mi gyakorlatoztunk egy tucat másik halálangyallal – vont vállat egykedvűen az egykori szamuráj, Usuhaza. – Bármennyire is tapasztalt a harcos, a kard útján mindig lehet finomítani.
- Én pedig az adminisztrációs részlegen töltöttem a napomat – válaszolt a százados kérdésére Syhass is. – Bámulatos, mennyire nehéz manapság még hat ágyat rendelni egy rohadt szobába. Az ember azt hinné, hogy a bürokrácia egyedül a fenti világ tartozéka…
- Őrjáratoztam néhány emberemmel – mondta Hektor.
Már Armaia is nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor egy erőteljes, parancsoláshoz szokott hang beléfojtotta a szót.
- Tán valami baj van, Issaw százados? – A kapu túloldaláról ezúttal még nem az újoncok érkeztek meg, hanem egy nagydarab, mind az öt társánál magasabb halálangyal, arannyal díszített páncélban, vérmocskos pengével a vállán, a Pusztítók vörös pecsétjével a szíve fölött.
- Egyáltalán semmi, Carmor – vágott vissza magabiztosan a huszonnegyedik osztag vezetője. – Mindössze a Belső Ellenőrzés megbízatásának próbálok eleget tenni.
- Vagy úgy – biccentett a rövid, fekete hajú férfi. – Hallottam róla, hogy a maga osztagát gyanúsítják az árulással. Ez kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Mindazonáltal van bármiféle bizonyíték a kezében, ami alapján feltételezheti, hogy Armaia a tettes?
- Természetesen nincs. Ez csak egy amolyan rutinellenőrzés.
- Ez esetben nagyra értékelném, ha nem háborgatná a húgomat. Tudja, hogy a legtöbb dologra már érzéketlen vagyok, de a családom becsületét senki sem kérdőjelezheti meg. Ez az, amiért még a leghűbb fegyvertársamat is gondolkodás nélkül felkoncolnám. Márpedig ön közel sem a leghűbb fegyvertársam, százados. – Ezzel Carmor továbbállt, meg sem várva a másik válaszát.
- Elnézést, uram – hajolt meg egyből Armaia Issaw százados felé. – Kérem, ne vegye fenyegetésnek a bátyám szavait! Jól tudja, milyen nevetségesen ragaszkodik az ő családi becsületéhez!
Armaia és Carmor mindketten egy Ottani nemesi család sarjai voltak, így joggal nevezhették magukat egymás rokonainak, azonban míg az életben a férfi maximum szépapja lehetett volna a nőnek, addig a Pokol generációkat összemosó bugyraiban testvérekként kezelték egymást.
- Ne félj, Armaia, nem foglak sem téged, sem a bátyádat hibáztatni – mosolyodott el Issaw százados. – Hiszen némi túlzással akár mondhatnánk azt is, hogy Carmort és engem ugyanaz a cél vezérel: meg akarunk valamit védeni, ami különösen kedves a szívünknek. De nézzetek csak oda! Nem megmozdult a kapu egyik szárnya? Azt hiszem, itt az ideje, hogy felkészüljünk az újoncok fogadására.
*****
A fiatal harcos, a legtöbb ismerősének egyszerűen csak Kal, üvöltve ébredt. Teste úgy sajgott, mintha órákon keresztül püfölték volna, feje is hasogatott, végtagjait nem tudta megmozdítani, ráadásul még heveny hányinger is kerülgette. De legalább már nem az erdőben volt, és a csuklyásokat sem látta. Meg a fekete páncélos nőt sem. Mindkét fél hiányának borzasztóan örült. Annak viszont már kevésbé, hogy nem tudta, hol is van.
Ágyon feküdt, ezt érezte, méghozzá nem is akármilyen ócska szalmazsákon, hanem igazi főúri nyoszolyán. A feje fölött a fehérre meszelt plafonról valami fura tárgy lógott, a szoba egyik oldalán elhelyezkedő ablakon túlról pedig furcsa lárma jutott el hozzá. Mégis, nem volt ideje azt latolgatni, hogy hová is került, a szoba egyetlen ajtaja előtt felharsanó hangok magukra vonták minden figyelmét.
- Mégis mi az anyám volt ez? – kérdezte egy riadtan egy férfi. – Ugye nem azt akarják mondani, hogy már megint valami egzotikus háziállatot tartanak? Nem elég, hogy hivatalosan nem is élhetnének gyámszülők nélkül, a múltkor is ott volt az a krokodil…
- Ezúttal tényleg nem tartunk semmiféle illegális háziállatot, Mr. Smith – válaszolt egy vidám, életerővel teli női hang. – Biztos csak a szél csapta be az ablakot, azt meg minek is megnézni.
- Na persze. Az a baj, hogy én már nem hiszek maguknak, Ms. Harper! – Ezzel valaki lenyomta a kilincset, és a szoba ajtaja kitárult.
A küszöbön egy nagydarab, hájas, öltönyös férfi állt, orra alatt nevetségesen satnya bajusszal, arcán döbbent arckifejezéssel. Szeme elkerekedve meredt az ágyban fekvő félmeztelen, feltűnően izmos felsőtestű harcosra, majd visszafordult a mögötte toporgó három lányhoz.
- És ez az úr mégis kicsoda?
A legalacsonyabb, alig százhatvan centi magas, rövid, vörös hajú fiatal bizonyult a leggyorsabb észjárásúnak.
- Ő az anyai nagynénénk testvére. Mától ő lesz a gyámunk. Napokon belül be is adja majd a megfelelő papírokat, mert ő sem akarja, hogy állami árvaházba kerüljünk, igaz?
Kal valahogy érezte, hogy az utolsó kérdés neki szól, így összeszedte minden erejét, és bágyadtan bólintott egyet, remélve, hogy ez az, amit a lányok elvárnak tőle.
- Nagyszerű – mosolyodott el bosszúsan a pocakos férfi. – Na persze azoknak a papíroknak minél előbb ki kell töltődniük. Egy hétnél semmiképp sem várhatok rájuk többet. Addig is, igazán gratulálok az új mostohalányaihoz… uram!
Mikor új tagjainak megválasztásáról volt szó, a Pokol gyalogsága már nem igazán válogathatott. Míg a légierő magának követelte az összes német ászpilóta lelkét, addig a külügyminisztériumba csak és kizárólag amerikai ügyvédek jelentkeztek. A gyalogságnak megtette bárki, akinek vér tapadt a kezeihez.
Így lehet, hogy a halálangyalok kötelékében vállvetve harcolt a görög hoplita és a perzsa lovas, a hivatásos katona és a féltékenységből késelő vidéki srác. A kiválasztás véletlenszerűen zajlott; ha a világtörténelem összes gyilkosát a tagjai között tudhatta volna, a gyalogság eltartása alighanem még magának a Sátánnak is komoly fejfájást okozott volna. Ehelyett, ha a halálangyalokat vezető fejesek túlnyomó többsége is úgy gondolta, recsegve megnyíltak az éjsötét kövekből rakott kaszárnyákhoz vezető ajtók, és rajtuk keresztül friss lelkek hada özönlött a körletekbe. Mikor elhagyták a reinkarnáció ösvényét, testükön magától jelent meg az ezüst cirádákkal díszített páncél, és mire elérték a szálláshelyüket, már mesterien forgatták a hatalmas pallosukat is, sőt, még a Sötét Ajándékot is megkapták uruktól, ami a legkülönfélébb képességekkel ruházta fel őket.
A számtalan kapu egyike előtt állt most az a négy halálangyal is, akik a huszonnegyedik osztag tiszti karát alkották. Komor alakok, három férfi és egy nő, akik mind túl sok időt töltöttek már a reinkarnáció ösvényétől távol, s így kiérdemelték a hadnagyi, esetleg az őrnagyi rangot.
Volt köztük urához végtelenül hűséges szamuráj, akit cselvetéssel vettek rá, hogy pengéjét a sógun ellen fordítsa, egyszerű tüzér, aki még csak nem is látta áldozatainak arcát, Onnan jövő kalandor, és sebész, akinek túlságosan remegett a keze utolsó műtétje során.
- Egyáltalán honnan tudjuk, hogy valóban itt fognak felbukkanni? – kérdezte az egyikük, egy magas, hófehér hajú, keskeny arcú, szigorú vonásokkal megáldott férfi. – Számtalan ajtó van itt, mi a garancia, hogy pont errefelé fognak felbukkanni?
- Lényegében semmi – rántotta meg a vállát egy társa, fején még mindig a szamurájok jellegzetes sisakjával és maszkjával. – De ne feledd, Syhass, megérzéseink még sosem hagytak cserben minket.
Az egykori szamuráj azok közé tartozott, akik nem tudták ép ésszel átvészelni tettüket, így elméje meghasadt, megőrült. Skizofréniás lett. Egyik énje támogatta tettében, a másik mélyen elítélte, a maradék kettő bölcsen hallgatott, noha folyamatosan jelen voltak ők is. A Sátán Sötét Ajándékának hála a japán képes volt mindegyik énjét külön testtel felruházni, így hamar túlerőbe kerülhetett a küzdelem idejére. Békésebb pillanatokban mind a négyen egy testen osztozkodtak, és marták egymást, ahogy csak tudták, de harc idejére mindig összefogtak a közös ellenség legyőzésének pillanatáig.
- Egyáltalán miért fostok attól, hogy nem mi fogjuk először megpillantani az osztagunk legújabb tagjait? – firtatta a kis csapat egyetlen női tagja, egy alacsony, vékony, fekete hajú kalandor, valami Ottani nemesi család elzüllött sarja, a legfiatalabb hadnagy az osztagban, aki alig két hete töltötte be ezt a posztot. – Úgyis odatalálnak a kaszárnyákhoz maguktól is, nem?
- Ez egyfajta hagyomány nálunk, Armaia – szólalt meg ismét a fehérhajú férfi. – Hány másik osztagról tudsz, akiknek a tisztjei személyesen jönnek ki az újoncok elé?
- Egyről sem – ismerte el a nő. – Mindegyik kibaszottul de normálisabb nálunk…
- Elég legyen! – csattant fel a csapatot vezető őrnagy, a szűkszavú Hektor. – Armaia, megértem, ha még kissé nyűgös vagy a pár nappal ezelőtti fájdalmas hazatérésed miatt, de ez nem ok arra, hogy megkérdőjelezd a hagyományainkat.
- Értettem, uram – válaszolta a nő mindenféle gúnyos felhang nélkül. Voltak halálangyalok, akikkel senki sem húzott szívesen újat. Hektor ezek közé tartozott.
A magas, komor, szótlan férfi már csak átható tekintetével is bárkit el tudott hallgattatni, ha úgy kívánta, de az igazi tekintélyt a bőrébe ágyazódó számtalan izzó láncdarab biztosította neki. A legtöbb halálangyal néma tisztelettel és némi undorral tekintett az egzotikus fegyverre, így szinte automatikusan elhalkultak, amikor meglátták az őrnagyot.
A négy halálangyal a továbbiakban némán várta, hogy kitáruljon a kétszárnyú kapu, azonban a sors úgy hozta, hogy ezúttal valaki más leelőzte az érkező újoncokat. A levegő kissé megremegett előttük, majd tőlük alig egy méterre megjelent az osztag vezetője, Issaw százados.
A magas, vékony, matematikai képletekkel teletetovált bőrű férfiról senki sem tudott semmit, azt leszámítva, hogy egykor őrmesterként szolgált valamelyik világháborúban, és hogy megfogadta a rábízott katonák családjának, hogy hiánytalanul visszaviszi az összes fiút. Nem tudta betartani az ígéretét, de nem kellett sokáig a kudarc tudatával élnie: alig egy másodperccel az emberei után őt is lekaszálta egy német géppuskás. Amióta csak ő került az osztag vezetői székébe, mániákusan meg akarta óvni az összes emberét, mondván, kapott még egy esélyt, hogy teljesíthesse az ígéretét, ezúttal már nem akarja elszúrni az egészet. Kardot még soha senki sem látott nála, emberei már abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán van neki olyan.
- Mi a helyzet? – kérdezte a százados türelmesen várakozó embereitől. – Megérkeztek már az újoncok.
- Még nem, uram – rázta meg a fejét Syhass.
- Az jó – biccentett az osztag vezetője. – Nem akartam, hogy ezzel a hírrel kezdjék nálunk a szolgálatot.
- Miért? Mi a baj, uram? – kérdezte Armaia. – Csak nem az én elbaszott küldetésemről van szó?
- Dehogy. Te remekül végezted a dolgodat, nem hagytad életben az egyik kultistát sem, ráadásul még a célszemélyt is áthoztad Ide, ahol már sokkal könnyebben végezhetünk vele – nyugtatta meg az emberét a százados. – Amiről most beszélek, az Ryan Wolf visszatérése.
- Ismét bevetnek minket ellene?
- Ez még nem biztos. Viszont a Belső Ellenőrzés szerint nem kizárt, sőt, szinte biztos, hogy áruló van az osztagunkban, aki összejátszik Wolffal. Tegnap kimenő telefonhívást észleltek a mi barakkunkból, amit az elemzők sikeresen rögzítettek, és megállapították, hogy az illető, bárki legyen is az, Wolffal beszél. A Belső Ellenőrzés engem bízott meg az ügy tisztázásával. Meg az áruló leleplezésével is, ha már itt tartunk
- Basszák meg! – A káromkodás szinte egyszerre szakadt ki mind a négy haláangyalból. Mindannyian jól tudták, mennyire nehéz Issaw századosnak a feladat. Mennyire utálhatja, hogy pont neki kell kiszúrnia valakit utolsó leheletéig védelmezett emberei közül, aki az egész Poklot hátba támadta.
- Na igen – mosolyodott el keserűen a százados. – Gondolom, ez a feladat egyfajta kis figyelmesség azért cserébe, hogy nem is olyan régen megtagadtam, hogy kísérleti célokra használják fel az egyik újoncomat, aki lényegében tényleg nem érdemelt volna jobbat életében elkövetett bűneiért, de már az én csapatomba tartozott, az én védelmemet élvezte. Tudom, hogy ez nektek is roppant nehéz, de arra gondoltam, hogy a legjobb lesz a tiszti karral kezdeni… Szóval, hol voltatok a tegnapi nap folyamán?
- Mi gyakorlatoztunk egy tucat másik halálangyallal – vont vállat egykedvűen az egykori szamuráj, Usuhaza. – Bármennyire is tapasztalt a harcos, a kard útján mindig lehet finomítani.
- Én pedig az adminisztrációs részlegen töltöttem a napomat – válaszolt a százados kérdésére Syhass is. – Bámulatos, mennyire nehéz manapság még hat ágyat rendelni egy rohadt szobába. Az ember azt hinné, hogy a bürokrácia egyedül a fenti világ tartozéka…
- Őrjáratoztam néhány emberemmel – mondta Hektor.
Már Armaia is nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor egy erőteljes, parancsoláshoz szokott hang beléfojtotta a szót.
- Tán valami baj van, Issaw százados? – A kapu túloldaláról ezúttal még nem az újoncok érkeztek meg, hanem egy nagydarab, mind az öt társánál magasabb halálangyal, arannyal díszített páncélban, vérmocskos pengével a vállán, a Pusztítók vörös pecsétjével a szíve fölött.
- Egyáltalán semmi, Carmor – vágott vissza magabiztosan a huszonnegyedik osztag vezetője. – Mindössze a Belső Ellenőrzés megbízatásának próbálok eleget tenni.
- Vagy úgy – biccentett a rövid, fekete hajú férfi. – Hallottam róla, hogy a maga osztagát gyanúsítják az árulással. Ez kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Mindazonáltal van bármiféle bizonyíték a kezében, ami alapján feltételezheti, hogy Armaia a tettes?
- Természetesen nincs. Ez csak egy amolyan rutinellenőrzés.
- Ez esetben nagyra értékelném, ha nem háborgatná a húgomat. Tudja, hogy a legtöbb dologra már érzéketlen vagyok, de a családom becsületét senki sem kérdőjelezheti meg. Ez az, amiért még a leghűbb fegyvertársamat is gondolkodás nélkül felkoncolnám. Márpedig ön közel sem a leghűbb fegyvertársam, százados. – Ezzel Carmor továbbállt, meg sem várva a másik válaszát.
- Elnézést, uram – hajolt meg egyből Armaia Issaw százados felé. – Kérem, ne vegye fenyegetésnek a bátyám szavait! Jól tudja, milyen nevetségesen ragaszkodik az ő családi becsületéhez!
Armaia és Carmor mindketten egy Ottani nemesi család sarjai voltak, így joggal nevezhették magukat egymás rokonainak, azonban míg az életben a férfi maximum szépapja lehetett volna a nőnek, addig a Pokol generációkat összemosó bugyraiban testvérekként kezelték egymást.
- Ne félj, Armaia, nem foglak sem téged, sem a bátyádat hibáztatni – mosolyodott el Issaw százados. – Hiszen némi túlzással akár mondhatnánk azt is, hogy Carmort és engem ugyanaz a cél vezérel: meg akarunk valamit védeni, ami különösen kedves a szívünknek. De nézzetek csak oda! Nem megmozdult a kapu egyik szárnya? Azt hiszem, itt az ideje, hogy felkészüljünk az újoncok fogadására.
*****
A fiatal harcos, a legtöbb ismerősének egyszerűen csak Kal, üvöltve ébredt. Teste úgy sajgott, mintha órákon keresztül püfölték volna, feje is hasogatott, végtagjait nem tudta megmozdítani, ráadásul még heveny hányinger is kerülgette. De legalább már nem az erdőben volt, és a csuklyásokat sem látta. Meg a fekete páncélos nőt sem. Mindkét fél hiányának borzasztóan örült. Annak viszont már kevésbé, hogy nem tudta, hol is van.
Ágyon feküdt, ezt érezte, méghozzá nem is akármilyen ócska szalmazsákon, hanem igazi főúri nyoszolyán. A feje fölött a fehérre meszelt plafonról valami fura tárgy lógott, a szoba egyik oldalán elhelyezkedő ablakon túlról pedig furcsa lárma jutott el hozzá. Mégis, nem volt ideje azt latolgatni, hogy hová is került, a szoba egyetlen ajtaja előtt felharsanó hangok magukra vonták minden figyelmét.
- Mégis mi az anyám volt ez? – kérdezte egy riadtan egy férfi. – Ugye nem azt akarják mondani, hogy már megint valami egzotikus háziállatot tartanak? Nem elég, hogy hivatalosan nem is élhetnének gyámszülők nélkül, a múltkor is ott volt az a krokodil…
- Ezúttal tényleg nem tartunk semmiféle illegális háziállatot, Mr. Smith – válaszolt egy vidám, életerővel teli női hang. – Biztos csak a szél csapta be az ablakot, azt meg minek is megnézni.
- Na persze. Az a baj, hogy én már nem hiszek maguknak, Ms. Harper! – Ezzel valaki lenyomta a kilincset, és a szoba ajtaja kitárult.
A küszöbön egy nagydarab, hájas, öltönyös férfi állt, orra alatt nevetségesen satnya bajusszal, arcán döbbent arckifejezéssel. Szeme elkerekedve meredt az ágyban fekvő félmeztelen, feltűnően izmos felsőtestű harcosra, majd visszafordult a mögötte toporgó három lányhoz.
- És ez az úr mégis kicsoda?
A legalacsonyabb, alig százhatvan centi magas, rövid, vörös hajú fiatal bizonyult a leggyorsabb észjárásúnak.
- Ő az anyai nagynénénk testvére. Mától ő lesz a gyámunk. Napokon belül be is adja majd a megfelelő papírokat, mert ő sem akarja, hogy állami árvaházba kerüljünk, igaz?
Kal valahogy érezte, hogy az utolsó kérdés neki szól, így összeszedte minden erejét, és bágyadtan bólintott egyet, remélve, hogy ez az, amit a lányok elvárnak tőle.
- Nagyszerű – mosolyodott el bosszúsan a pocakos férfi. – Na persze azoknak a papíroknak minél előbb ki kell töltődniük. Egy hétnél semmiképp sem várhatok rájuk többet. Addig is, igazán gratulálok az új mostohalányaihoz… uram!
2012. április 22., vasárnap
Vasárnap esti novella
Vagy inkább csak egyperces. Magam sem tudom. Mindenesetre tény, hogy vasárnap este töltöm fel, és az is, hogy nem valami hosszú. Jó szórakozást hozzá. Itt meg már lassan nem ártana rendet rakni, annyi minden van egy helyen.
Hasznos munkaerő
Hasznos munkaerő
Kovács
Istvánnak nem volt szokása a meglepődés. A negyvenkét éves irodai alkalmazott
úgy gondolta, ez azoknak a reszortja, akik ilyesmire ráérnek. Márpedig ő nem
tartozott az időmilliomosok táborába.
Így lehet, hogy amikor az aluljáróból felérve
a jól megszokott Váci út helyett egy hatsávos, szédítően magas toronyházakkal
határolt, neonreklámok által megvilágított sztráda képe fogadta, csak megvonta
a vállát, majd ment tovább.
Az a rozsdavörös épület, ahol tegnap még az
irodája volt, a régi Váci úttal együtt eltűnt, ma már egy legalább negyven
emelet magas, hatszögletű, üvegből és acélból emelt torony terpeszkedett a
helyén. A fotocellás bejárat előtt egy hasáb alakú műanyagdoboz kínálta enyhén
recsegős géphangon a friss Blikket. István vetett egy pillantást a törhetetlen
üveg mögött lapuló kijelzőre, és megállapította, hogy az aznapi dátum 2069.
március 23. Rövid gondolkodás után úgy döntött, most sem fog meglepődni, hisz
akkor a végén még elkésne.
-
Végre, hogy beért, Kovács úr! – köszöntötte egy alacsony, vérvörös kosztümbe
öltözött japán nő, mikor átlépett a fotocellás ajtón. – Kérem, kezdje meg a
munkát, amint lehet!
István csak bólintott egyet, leült a
konzolhoz, ami előtt a saját nevét látta egy kis táblácskán, bejelentkezett a jelszavával,
majd nekiállt a munkának.
2012. április 21., szombat
Az első kritika
Sziasztok!
Úgy látszik, a kritikakérési lehetőség nemigazán mozgatta meg a fantáziátokat (talán jobb is ez így, elvégre az embernek pár héttel az érettségi előtt már akár készülnie is illik), de azért csak megszületett az első kritika, méghozzá tpr kérésére, akinek a történetét itt olvashatjátok. A kritika pedig itt van:
Szia!
Nemrég, körülbelül kilenc napja, kérték tőlem kritikát, én pedig most itt is vagyok, hogy elmondjam a véleményemet a történetedről, vagyis azon részéről, amit már publikáltál.
Maga az alaptörténet egész érdekes, a háttérvilággal sincs semmi bajom (Ez a Nap és Hold elnevezés igazán találó, kár, hogy túl sok szerep nem jut nekik a történetben.), igazából kifejezetten jó megoldásnak tartom ezt a technikai kettősséget (kardokkal harcolnak, de otthon már van mobil meg ilyenek). Arra viszont kissé bővebben is kitérhettél volna, hogy hogyan/miért is alakult ki így ez a világ. Ha jól látom, egy teljes mondatot szenteltél a dolognak ("A pisztolyokat már rég nem használja senki."), én azért egy bőségesebb magyarázatot is el tudtam volna viselni. Elvéhgre csak van már valami oka annak, hogy az emberiség eldobta az automata fegyvereket és visszatért a klasszikusabb darabokhoz, nem?
És ha már a pisztolyok esetét megemlítettem, kitérnék a történet egyik nagy hiányosságára: a háttérre. Addig oké, hogy az első fejezet előtt egy pár bekezdésnyi prológusban tőmondatok segítségével elmondod, hogy mi az alaphelyzet, de ezt a későbbiek során nem fejted ki, pedig sok érdekesség beleférne szerintem ebbe a részébe is a történetnek. Szerintem sokat levon az élvezhetőségből, ha a cselekménynek helyet adó világ nincs rendesen kidolgozva, márpedig itt ez a helyzet.
Megemlíteném még a megfogalmazást is. A szereplők leírása korrekt, magam sem szeretem bekezdéseken keresztül bemutatni a karaktereimet, így számomra tökéletesen elégnek bizonyultak a leírásaik, a cselekvésekre és a helyszínekre viszont fordíthattál volna egy kicsit több időt is. Gondolok itt például a történet egyetlen komolyabb harcjelentére: az egész öt nyúlfarknyi bekezdésből áll (esetleg még annál is kevesebből, ha nagyon szigorúan akarnám nézni), és eléggé vérszegény, mondhatni súlytalan. Nyugodtan húzd el egy kicsit jobban a jeleneteket, hanyagold a tőmondatokat, használj több jelzőt, és hidd el, máris jobb lesz a dolog.
Mindezeken kívül én a helyedben utánanéznék a párbeszédeknek, ugyanis a helyesírásod ezen a téren gyenge, a vesszők meg a szavak terén igazság szerint nem lehet nagyon belekötni, csak itt. Szóismétléssel nemigazán találkoztam, úgy látszik, ügyesen el tudod kerülni őket, amihez szeretnék is gratulálni, a történeted elején viszont zavaróan sok tőmondatot használsz. Ezek remek válazstásnak szoktak bizonyulni, ha feszültséget akarsz teremteni, más esetben viszont én inkább a kicsit hosszabb, összetettebb mondatokat ajánlanám.
Mindent összevetve nem rossz ez a történet, csak figyelj kicsit jobban oda a dolgok részletesebb kifejtésére, meglátod, máris sokkal jobb lesz az összkép. ^^
Úgy látszik, a kritikakérési lehetőség nemigazán mozgatta meg a fantáziátokat (talán jobb is ez így, elvégre az embernek pár héttel az érettségi előtt már akár készülnie is illik), de azért csak megszületett az első kritika, méghozzá tpr kérésére, akinek a történetét itt olvashatjátok. A kritika pedig itt van:
Szia!
Nemrég, körülbelül kilenc napja, kérték tőlem kritikát, én pedig most itt is vagyok, hogy elmondjam a véleményemet a történetedről, vagyis azon részéről, amit már publikáltál.
Maga az alaptörténet egész érdekes, a háttérvilággal sincs semmi bajom (Ez a Nap és Hold elnevezés igazán találó, kár, hogy túl sok szerep nem jut nekik a történetben.), igazából kifejezetten jó megoldásnak tartom ezt a technikai kettősséget (kardokkal harcolnak, de otthon már van mobil meg ilyenek). Arra viszont kissé bővebben is kitérhettél volna, hogy hogyan/miért is alakult ki így ez a világ. Ha jól látom, egy teljes mondatot szenteltél a dolognak ("A pisztolyokat már rég nem használja senki."), én azért egy bőségesebb magyarázatot is el tudtam volna viselni. Elvéhgre csak van már valami oka annak, hogy az emberiség eldobta az automata fegyvereket és visszatért a klasszikusabb darabokhoz, nem?
És ha már a pisztolyok esetét megemlítettem, kitérnék a történet egyik nagy hiányosságára: a háttérre. Addig oké, hogy az első fejezet előtt egy pár bekezdésnyi prológusban tőmondatok segítségével elmondod, hogy mi az alaphelyzet, de ezt a későbbiek során nem fejted ki, pedig sok érdekesség beleférne szerintem ebbe a részébe is a történetnek. Szerintem sokat levon az élvezhetőségből, ha a cselekménynek helyet adó világ nincs rendesen kidolgozva, márpedig itt ez a helyzet.
Megemlíteném még a megfogalmazást is. A szereplők leírása korrekt, magam sem szeretem bekezdéseken keresztül bemutatni a karaktereimet, így számomra tökéletesen elégnek bizonyultak a leírásaik, a cselekvésekre és a helyszínekre viszont fordíthattál volna egy kicsit több időt is. Gondolok itt például a történet egyetlen komolyabb harcjelentére: az egész öt nyúlfarknyi bekezdésből áll (esetleg még annál is kevesebből, ha nagyon szigorúan akarnám nézni), és eléggé vérszegény, mondhatni súlytalan. Nyugodtan húzd el egy kicsit jobban a jeleneteket, hanyagold a tőmondatokat, használj több jelzőt, és hidd el, máris jobb lesz a dolog.
Mindezeken kívül én a helyedben utánanéznék a párbeszédeknek, ugyanis a helyesírásod ezen a téren gyenge, a vesszők meg a szavak terén igazság szerint nem lehet nagyon belekötni, csak itt. Szóismétléssel nemigazán találkoztam, úgy látszik, ügyesen el tudod kerülni őket, amihez szeretnék is gratulálni, a történeted elején viszont zavaróan sok tőmondatot használsz. Ezek remek válazstásnak szoktak bizonyulni, ha feszültséget akarsz teremteni, más esetben viszont én inkább a kicsit hosszabb, összetettebb mondatokat ajánlanám.
Mindent összevetve nem rossz ez a történet, csak figyelj kicsit jobban oda a dolgok részletesebb kifejtésére, meglátod, máris sokkal jobb lesz az összkép. ^^
2012. április 12., csütörtök
Kérj kritikát + új blog
Üdvözlet mindenkinek!
A mai szép hajnalon egyből két hírrel is szolgálhatok mindazoknak, akik valamiért erre járnak így a korai órákban. Menjünk szép sorba!
Először is, múlhatatlan jókedvvel jelentem, hogy elindult a második blogom, ahol egy másik történet (a Sötétség hírnöke) fog futni, a haláltól ideiglenesen(?) megmenekült vámpírlányokkal, meg a renitens elemekre vadászó szellemekkel, a hírnökökkel.
Erre leginkább azért volt szükség, mert itt ugye aggasztó mértékben szétestek a dolgok. Egyrészt ott van az angyalos sztori, amitől teljesen elment a kedvem, másrészt meg a vámpíros, ami meg nem érdekel senkit. Így mindent összevetve a legjobb tiszta lappal kezdeni, amíg kitalálom, mi mindent lehetne csinálni az itteni káosszal. Valószínűleg majd pályázatokkal foglalkozó blogszerűség lesz ebből. De erre még aludni kéne párat.
Na szóval akkor itt és most az a lényeg, hogy akinek kedve van, nézzen rá az új blogra, ahol már ott figyel a prológus is. A minőséget meg majd igyekszem hozni. Remélem, sikerül is. ^^
http://setethirnok.blogspot.com/
A másik hír pedig a következő lenne: Némi gondolkodás után a mai nappal szeretnék elindítani egy kritizáló "mozgalmat" (kemény egy taggal, ha saját magamat is beleszámítom). A lényeg, hogy vagy itt, a bejegyzés alatt kommentben, vagy a chatben kérhettek kritikát tőlem a történeteitekre, ami meg is fog érkezni egy pár naptól maximum 2-3 hétig terjedő időintervallumban, attól függően, hogy hány fejezetes az adott írás. Itt szeretnélek titeket megkérni, hogy azért olyan 30-40 fejezetes gyöngyszemeket már ne linkeljetek, félek, sosem érnék a végükre, az meg ugye nem egy pozitív dolog. Ezen kívül tényleg semmi megkötés nincs, bármire kérhettek kritikát, egyedül a Twilight alapú művektől kíméljetek meg légyszíves. Higgyétek el, senki sem kíváncsi a véleményemre azokról. ^^
A mai szép hajnalon egyből két hírrel is szolgálhatok mindazoknak, akik valamiért erre járnak így a korai órákban. Menjünk szép sorba!
Először is, múlhatatlan jókedvvel jelentem, hogy elindult a második blogom, ahol egy másik történet (a Sötétség hírnöke) fog futni, a haláltól ideiglenesen(?) megmenekült vámpírlányokkal, meg a renitens elemekre vadászó szellemekkel, a hírnökökkel.
Erre leginkább azért volt szükség, mert itt ugye aggasztó mértékben szétestek a dolgok. Egyrészt ott van az angyalos sztori, amitől teljesen elment a kedvem, másrészt meg a vámpíros, ami meg nem érdekel senkit. Így mindent összevetve a legjobb tiszta lappal kezdeni, amíg kitalálom, mi mindent lehetne csinálni az itteni káosszal. Valószínűleg majd pályázatokkal foglalkozó blogszerűség lesz ebből. De erre még aludni kéne párat.
Na szóval akkor itt és most az a lényeg, hogy akinek kedve van, nézzen rá az új blogra, ahol már ott figyel a prológus is. A minőséget meg majd igyekszem hozni. Remélem, sikerül is. ^^
http://setethirnok.blogspot.com/
A másik hír pedig a következő lenne: Némi gondolkodás után a mai nappal szeretnék elindítani egy kritizáló "mozgalmat" (kemény egy taggal, ha saját magamat is beleszámítom). A lényeg, hogy vagy itt, a bejegyzés alatt kommentben, vagy a chatben kérhettek kritikát tőlem a történeteitekre, ami meg is fog érkezni egy pár naptól maximum 2-3 hétig terjedő időintervallumban, attól függően, hogy hány fejezetes az adott írás. Itt szeretnélek titeket megkérni, hogy azért olyan 30-40 fejezetes gyöngyszemeket már ne linkeljetek, félek, sosem érnék a végükre, az meg ugye nem egy pozitív dolog. Ezen kívül tényleg semmi megkötés nincs, bármire kérhettek kritikát, egyedül a Twilight alapú művektől kíméljetek meg légyszíves. Higgyétek el, senki sem kíváncsi a véleményemre azokról. ^^
2012. április 8., vasárnap
Harmadik fejezet
Tudom, tudom, kicsit rendszertelenül frissítek, de sebaj, hisz úgyse olvassa a történetet senki. ^^ Tehát íme itt a harmadik fejezet, ami a cseles számozás miatt csak a második.
Az ork bárdok, eme harcias, zöld bőrű faj zenész gyermekei, messze földön híresek voltak arról, hogy az énektudást és a rímek pontos ismeretét előszeretettel pótolták hangerővel. Mert hát arra bármelyik kis humán képes, hogy akármelyik vár vagy kastély csöndes lovagtermében előadja szerzeményeit, de a csatatéren bömbölő sárkányok, ogrék és egyéb ocsmányságok túlordibálásához már tüdő kellett és férfi.
Épp ezért az orkok kultúrájában a jó bárdot nem a rímeiről, a mesterien játszott zenéről és a lába előtt heverő hölgyek számáról, hanem félelmetes nagyságú és erejű tüdejéről lehetett felismerni. Így fordulhatott elő, hogy Harmattorkút, az Éjjel Vonyító Félelmetes Farkasok Halálos Harapása törzs legjobb zenészeként ismerték, noha fuvolát először akkor fogott a kezébe, amikor elkapkodták előle a hadizsákmányt, és neki már csak az maradt, az az egyetlen legenda pedig, amit ismert, pont Vasöklű Grizmundról szólt, akiről már az utolsó ork kölyök is tudta, hogy egyszer egy különösen apró és veszélytelennek látszó, fegyverként még csak véletlenül sem hasznosítható gombával ölt meg vagy negyven goblint.
Ő játszott ma este a roppant fantáziadúsan egyszerűen csak a félszemű vadkanhoz címzett fogadóban, ő ordibálta túl játszva a vigadozó részegeket, az ő hangját próbálta kiverni a fejéből a legárnyasabb asztal fölé görnyedő fehér ruhás alak. A fehér hajú, keskeny arcú, halvány bőrű, szikár, szálkás termetű férfi szemét vörös hímzéssel díszített kendő takarta, keze ügyében fehér bot volt az asztalához támasztva. Szabálytalan időközönként nagyot húzott az előtte sorakozó fakorsók némelyikéből, amik egytől-egyig színültig voltak töltve a manók legerősebb, egyes vidékeken idegméregként használt, pálinkájával, majd magában káromkodott, miután újra szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy az árnygyilkosok szervezete képtelen az alkohol befogadására.
Társaságát kerülték a falu egyébként vidám, jóravaló alkoholistái is: érezték rajta, hogy nincs éppen rózsás kedvében, és körülbelül a következő életéig nem is lesz. Az ilyen embert jobb inkább békén hagyni. Ki tudja, kinek rejteget kést a hosszú kabátja alatt vagy éppen a csizmája szárában… Egyedül az éjfél magasságában betoppanó férfi nem habozott megközelíteni a fehér ruhás idegent. Ő megtehette, elvégre pont ugyanolyan csodabogárnak látszott, mint a másik.
Majd két és fél méteres testén drága öltöny feszült, lakkcipőjén meg sem látszott a kinti sár, szemét a félhomály ellenére napszemüveg takarta, fekete, vállig érő haja gondosan ápoltan simult koponyájára, vonásain a végtelen magabiztosság trónolt. Nem nézett szét a durva, gyalulatlan tölgyfadeszkákkal berendezett, paticsfalú helyiségben, egyenesen az elkendőzött szemű idegenhez lépett.
- Furcsa dolog látni, hogy egy árnygyilkos iszik – jegyezte meg halk, határozott hangján. – Úgy tudtam, többek közt az alkohol élvezetével fizetettek a saját létsíkotokért.
A megszólított lassan az új jövevény felé fordította a fejét: ha nem lett volna vak, egyenesen a másik arcába bámult volna. Noha szemei már születésének a pillanatában cserbenhagyták, rendje, ami Itt és Ott legprofibb bérgyilkosait képezte, eleve azt az elvet vallotta, hogy csak a világtalanok lehetnek igazi árnygyilkosok, hiszen egy pénzért ölő halandónak legkevésbé a szemeire van szüksége, ha végezni akar áldozatával.
Épp ezért az árnygyilkosok rendje szinte csak és kizárólag vakon született vagy megvakult fiatalokat fogadott a sorai közé. Az sem számított ritkának, hogy az ép szemmel bekerülők önmagukat fosztottak meg a látás adományától, hogy bebizonyítsák: ők is érnek annyit, mint társaik.
A fehér kabátos férfi szemöldöke egy kicsit feljebb siklott arcán, így jelezve, hogy a gyilkos felfogta, kivel is áll szemben. Noha nem látta a másikat, hihetetlenül erős, jellegzetes auráját már kilométerekről megtanulta kiszúrni és felismerni.
- A te… A te fajtád sem éppen gyakori errefelé, uram – válaszolt némi habozás után. – Mondhatni kifejezetten meglepő, hogy egy hozzád hasonlóval futok itt össze.
- Megértem, hogy meglepődtél. Az a helyzet, hogy nekem nem is lenne szabad itt lennem. Amúgy foglalt ez a hely?
- Úgyis tudod, hogy nem. Mint ahogy azt is, hogy leülhetsz rá, uram.
- Ne uramozzál itt engem! – Az idegen inkább parancsolt, mintsem kért. – A nevem Mr. Johnson. Neked egyszerűen csak Johnson, elvégre tekinthetünk magunkra úgy is, mint régi barátokra.
- Valóban? – A fehér ruhás fickó megint nagyot húzott a pálinkájából. – Ez esetben az én nevem Gabriel, bár kétlem, hogy ezt ne tudnád. Most pedig térjünk a lényegre: mit akarsz tőlem? Vagy valami még érdekesebb, amire nem hiszem, hogy válaszolni fogsz: miért hagytad ott a fajtársaidat?
- És én még azt hittem, én fogok kérdezni – grimaszolt egyet a másik, majd megragadta az egyik színültig töltött korsót, és húzóra magába döntötte a tartalmát. – A második kérdésedre valóban nem válaszolok, mert nem válaszolhatok, de az első nem titok előtted sem: én csak beszélgetni jöttem. Rákérdezni arra, mi lehet az oka, hogy egy oly nagyszerű rend egyik képviselője búskomoran ül egy Ottani kocsma egyik asztalánál, és literszám issza a méregerős pálinkát.
- Egyszerű. Próbálom megfejteni az élet nagy kérdéseit. Például azt, hogy miért van az, hogy születésem óta nem láthatom a világot, de azt végig kell néznem, ahogy a rendem önmagát emészti föl. Ostobaság, maradiság és határtalan arrogancia. Ezek űztek engem ide.
- Vagy úgy – bólintott Mr. Johnson megértően. – Szóval igazak a pletykák, melyek szerint a Fehér Lelkek Királyságában valami nincs rendben.
- Kicseszettül semmi sincs ott rendben – fakadt ki fájdalmasan az árnygyilkos. – A vezető klán elcsökevényesedett, az idióta sarjaik pedig egymás után küldik halálba amúgy is megcsappant számú társunkat nevetséges, ősi törvények alapján. Nem veszik észre, hogy pont ezzel idézik elő rendünk bukását, amit már az alapító ősatyák is megjósoltak. Idióta, tanulatlan barmok, akik nem veszik figyelembe az idők múlását. Pusztulásra szánt állatfaj az ilyen, csak az a baj, hogy ők elhatározták, hogy a csordát is rántják magukkal.
- Vagy úgy – mosolyodott el halványan Mr. Johnson. – Ezek szerint nem jöttem fölöslegesen. Amiket most hallottam egy renitens, egy lázadó szavai voltak…
- Lószart – torkollta le az árnygyilkos. – A renitensek és az árulók gyáva férgek, akik nem mernek szembenézni a jövővel, és nem mernek kiállni a sajátjaikért, csak magukkal törődnek. Én más vagyok. Én újítani akarok, ki akarom vezetni az enyéimet a sötétből, hogy a Fehér Lelkek Királysága újra ugyanaz lehessen, mint ősapáink idejében, amikor kiérdemelte az önálló dimenziót!
- Nem számít, hogy hívod, a lényeg, hogy a társaidtól eltérően gondolkozol – világított rá a lényegre Mr. Johnson. – Az ilyeneket általában kiveti magából a tömeg, meg amúgy is, látom az elmédben, hogy menni akarsz, mert nem bírod elviselni a látványt, ahogy az árnygyilkosok rendje önmagát emészti el. Gyere velem… Én is amolyan kívülállónak számítok a fajtámon belül. Renitens… vagy újító. Hívd, ahogy csak akarod. Ketten talán elérhetjük azt, amit egyedül egyikünk sem tud.
Gabriel pár pillanatig komolyan elgondolkozott az ajánlaton, majd határozottan megrázta a fejét, mintha attól tartana, hogy ha nem elég erős a mozdulat, a közepén meggondolja magát
- Roppant megtisztelő az ajánlatod, de vissza kell utasítanom. Nem fordíthatok hátat a népemnek, nem hagyhatom őket el, amikor szükségük van egy újítani akaró gondolkodóra, aki tisztábban látja a helyzetet, mint bárki más.
- Értem. – Mr. Johnson felállt az asztaltól, de még nem távozott. – Pedig hamarosan el kell hagynod a Fehér Lelkek Királyságát, és tudom, hogy ezzel a lelked legmélyén már te is tisztában vagy. Csak arra kérlek, hogy ha bezáródnak mögötted a dimenzió elefántcsont ajtói, jusson eszedbe ez a beszélgetés.
Ezzel a lehetetlenül magas alak kisétált a kocsmából, magára hagyva a fehér ruhás férfit, aki fél percen belül már újra a világmegváltó gondolataival volt elfoglalva. Gabriel ekkor még csak nem is sejtette, hogy pár nap múlva önként fog távozni hőn szeretett rendje dimenziójából, pont úgy, ahogy azt a hórihorgas idegen most megjósolta neki.
*****
Sharah Woodston magányos nő volt. Magányos, amikor felkelt, magányos, amikor leült a gép elé, hogy folytassa a legújabb regényét, és akkor is cseszettül magányosnak érezte magát, amikor hazafelé hajtott a 160-as főúton Geuda Springs irányába
A nő soha, semmilyen körülmények között nem tudott összebarátkozni senkivel, és ezért csak és kizárólag félénkségét, paranoiáját és lelkületét okolhatta. Sosem bízott az emberekben, sosem akart hozzájuk közelebb kerülni. Nem várt el senkitől segítséget és nem is húzta ki senkinek soha a seggét a szarból. Élt a maga kis külön világában, ahová a maradék hétmilliárd ember maximum ideiglenes és korlátozott jogú látogatóként léphetett be. Épp ezért talán ő maga lepődött meg a legjobban, amikor lefékezett a vándor mellett, és felajánlotta, hogy elviszi egy darabon.
A férfit akkor látta meg, amikor épp rákanyarodott az Első Útra, Geuda Springs főutcájára, ami másfél mérföld hosszan haladt a szántó közepén, mire valóban elérte a poros kisvárost. Itt sétált a magas, középhosszú, hullámos hajú idegen, vörös ballonkabátban, kopottas farmerben, fekete színű pólóban és vasalt orrú bakancsban. A rekkenő hőség ellenére bal kézfejére fekete bőrkesztyűt húzott, fejét pedig nem takarta kalap.
Sharah első gondolata az volt, hogy továbbhajt, de aztán elkövette a hibát: a visszapillantó tükörből belenézett a férfi átható, mélyzöld szemeibe, és szinte már fékezett is, miközben azt bizonygatta magának, hogy a vándor szomorkás, meseszép vonásai, széles válla, keskeny csípője és izmos, szikár teste a lehető legkisebb mértékben sem befolyásolták döntését. Ő pusztán felebaráti szeretetből állt meg. Nincs vita, nincs ellenvetés, ez tény.
- Hová megy? – kérdezte kicsit remegő hangon a másiktól, miután az leült a kocsi anyósülésére.
- A legközelebbi telefonfülkéhez, azt hiszem – válaszolt az idegen. – Persze csak akkor, ha magának ez nem teher.
- Ugyan dehogy – legyintett az alaposan elpiruló Sharah. – Geuda Springs főutcáján épp van egy, majd ott kiteszem.
- Hálás köszönetem érte.
Az idegen ezután az utat nézte meredten, néha pedig hátrapillantott a válla fölött, mintha csak a hátsó ülést vagy a kocsi mögötti tájat kívánná ellenőrizni. Sharah nagyon szívesen rákérdezett volna, hogy miért csinálja mindezt, esetleg egyszerűbb témákat is felhozott volna, azonban a gombóc, ami ott trónolt a torkában, valahányszor csak egy másik emberhez kellett volna beszélnie, ismét megjelent, és nem is tágított, amíg el nem érték a telefonfülkét.
- Hát itt lennénk – sóhajtott egyet szomorúan a nő.
- Köszönöm – mondta a fiatal férfi, majd könnyedén áthajolt a sebváltó fölött és szájon csókolta a sofőrt, mielőtt kiszállt volna az autóból.
A nő olvadozva tovahajtott, a vörös ballonkabátos vándor pedig odalépett a telefonhoz, és végtelen magabiztossággal megnyomta háromszor ugyanazt a gombot, majd még négy másikat.
A készülék nem csak azt érezte, hogy milyen furcsa számsort kéne tárcsáznia, hanem azt is, hogy jobban teszi, ha az adott melléket, már amennyiben létezik, ingyen és bérmentve kapcsolja. Jobb a biztonság, elvégre senki sem tudhatja, mit várhat egy ilyen baljóslatú előhívószámtól.
A telefon párszor kicsengett, mire végre felvették a túlsó oldalon. A vonal szaggatott és recsegett, mintha minimum pekingi számot hívtak volna rajta, így a másik fél hangja ridegen, személytelenül jutott el az idegenig.
- Mit akarsz? – reccsent rá a hang.
- Itt Wolf – válaszolt a férfi. – Visszatértem.
- Azt én is tudom. Szoktam újságot olvasni, te meg nem éppen az a kaliberű valaki vagy, akit a második oldalra száműznek… Még a pápa legújabb botrányainak listáját is háttérbe szorítottad.
- Mindig is ez volt az életcélom – jegyezte meg nem minden irónia nélkül a férfi. – De most vannak fontosabb dolgaink is. Tudom, érzem, hogy Itt van valahol a Vér, amit oly régóta kerestem. Ennek a segítségével talán sikerülhet… Ha mégsem, könnyen lehet, hogy hamarosan szükségem lesz a segítségedre. Állj készenlétben!
- Bármikor.
- Most már leteszem. A pecsét nem oldódott még fel teljesen, ha most ideérnének azok a neandervölgyiek az Ügyosztálytól, könnyen lehet, hogy megizzadnék. Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak…
- Ahogy érzed. Jó volt veled beszélni.
- Ugyanezt én is elmondhatom.
A férfi letette a kagylót, majd fütyülve elindult tovább az Első úton, egyre távolodva Geuda Springstől. Nem tudta, hová tart, mi a célja, de ez egyelőre nem is zavarta. Jelen pillanatban mindkét énje egyetértett abban, hogy csak úgy sétálni kicseszettül jó dolog, főleg kilenc évnyi alvás után.
Az ork bárdok, eme harcias, zöld bőrű faj zenész gyermekei, messze földön híresek voltak arról, hogy az énektudást és a rímek pontos ismeretét előszeretettel pótolták hangerővel. Mert hát arra bármelyik kis humán képes, hogy akármelyik vár vagy kastély csöndes lovagtermében előadja szerzeményeit, de a csatatéren bömbölő sárkányok, ogrék és egyéb ocsmányságok túlordibálásához már tüdő kellett és férfi.
Épp ezért az orkok kultúrájában a jó bárdot nem a rímeiről, a mesterien játszott zenéről és a lába előtt heverő hölgyek számáról, hanem félelmetes nagyságú és erejű tüdejéről lehetett felismerni. Így fordulhatott elő, hogy Harmattorkút, az Éjjel Vonyító Félelmetes Farkasok Halálos Harapása törzs legjobb zenészeként ismerték, noha fuvolát először akkor fogott a kezébe, amikor elkapkodták előle a hadizsákmányt, és neki már csak az maradt, az az egyetlen legenda pedig, amit ismert, pont Vasöklű Grizmundról szólt, akiről már az utolsó ork kölyök is tudta, hogy egyszer egy különösen apró és veszélytelennek látszó, fegyverként még csak véletlenül sem hasznosítható gombával ölt meg vagy negyven goblint.
Ő játszott ma este a roppant fantáziadúsan egyszerűen csak a félszemű vadkanhoz címzett fogadóban, ő ordibálta túl játszva a vigadozó részegeket, az ő hangját próbálta kiverni a fejéből a legárnyasabb asztal fölé görnyedő fehér ruhás alak. A fehér hajú, keskeny arcú, halvány bőrű, szikár, szálkás termetű férfi szemét vörös hímzéssel díszített kendő takarta, keze ügyében fehér bot volt az asztalához támasztva. Szabálytalan időközönként nagyot húzott az előtte sorakozó fakorsók némelyikéből, amik egytől-egyig színültig voltak töltve a manók legerősebb, egyes vidékeken idegméregként használt, pálinkájával, majd magában káromkodott, miután újra szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy az árnygyilkosok szervezete képtelen az alkohol befogadására.
Társaságát kerülték a falu egyébként vidám, jóravaló alkoholistái is: érezték rajta, hogy nincs éppen rózsás kedvében, és körülbelül a következő életéig nem is lesz. Az ilyen embert jobb inkább békén hagyni. Ki tudja, kinek rejteget kést a hosszú kabátja alatt vagy éppen a csizmája szárában… Egyedül az éjfél magasságában betoppanó férfi nem habozott megközelíteni a fehér ruhás idegent. Ő megtehette, elvégre pont ugyanolyan csodabogárnak látszott, mint a másik.
Majd két és fél méteres testén drága öltöny feszült, lakkcipőjén meg sem látszott a kinti sár, szemét a félhomály ellenére napszemüveg takarta, fekete, vállig érő haja gondosan ápoltan simult koponyájára, vonásain a végtelen magabiztosság trónolt. Nem nézett szét a durva, gyalulatlan tölgyfadeszkákkal berendezett, paticsfalú helyiségben, egyenesen az elkendőzött szemű idegenhez lépett.
- Furcsa dolog látni, hogy egy árnygyilkos iszik – jegyezte meg halk, határozott hangján. – Úgy tudtam, többek közt az alkohol élvezetével fizetettek a saját létsíkotokért.
A megszólított lassan az új jövevény felé fordította a fejét: ha nem lett volna vak, egyenesen a másik arcába bámult volna. Noha szemei már születésének a pillanatában cserbenhagyták, rendje, ami Itt és Ott legprofibb bérgyilkosait képezte, eleve azt az elvet vallotta, hogy csak a világtalanok lehetnek igazi árnygyilkosok, hiszen egy pénzért ölő halandónak legkevésbé a szemeire van szüksége, ha végezni akar áldozatával.
Épp ezért az árnygyilkosok rendje szinte csak és kizárólag vakon született vagy megvakult fiatalokat fogadott a sorai közé. Az sem számított ritkának, hogy az ép szemmel bekerülők önmagukat fosztottak meg a látás adományától, hogy bebizonyítsák: ők is érnek annyit, mint társaik.
A fehér kabátos férfi szemöldöke egy kicsit feljebb siklott arcán, így jelezve, hogy a gyilkos felfogta, kivel is áll szemben. Noha nem látta a másikat, hihetetlenül erős, jellegzetes auráját már kilométerekről megtanulta kiszúrni és felismerni.
- A te… A te fajtád sem éppen gyakori errefelé, uram – válaszolt némi habozás után. – Mondhatni kifejezetten meglepő, hogy egy hozzád hasonlóval futok itt össze.
- Megértem, hogy meglepődtél. Az a helyzet, hogy nekem nem is lenne szabad itt lennem. Amúgy foglalt ez a hely?
- Úgyis tudod, hogy nem. Mint ahogy azt is, hogy leülhetsz rá, uram.
- Ne uramozzál itt engem! – Az idegen inkább parancsolt, mintsem kért. – A nevem Mr. Johnson. Neked egyszerűen csak Johnson, elvégre tekinthetünk magunkra úgy is, mint régi barátokra.
- Valóban? – A fehér ruhás fickó megint nagyot húzott a pálinkájából. – Ez esetben az én nevem Gabriel, bár kétlem, hogy ezt ne tudnád. Most pedig térjünk a lényegre: mit akarsz tőlem? Vagy valami még érdekesebb, amire nem hiszem, hogy válaszolni fogsz: miért hagytad ott a fajtársaidat?
- És én még azt hittem, én fogok kérdezni – grimaszolt egyet a másik, majd megragadta az egyik színültig töltött korsót, és húzóra magába döntötte a tartalmát. – A második kérdésedre valóban nem válaszolok, mert nem válaszolhatok, de az első nem titok előtted sem: én csak beszélgetni jöttem. Rákérdezni arra, mi lehet az oka, hogy egy oly nagyszerű rend egyik képviselője búskomoran ül egy Ottani kocsma egyik asztalánál, és literszám issza a méregerős pálinkát.
- Egyszerű. Próbálom megfejteni az élet nagy kérdéseit. Például azt, hogy miért van az, hogy születésem óta nem láthatom a világot, de azt végig kell néznem, ahogy a rendem önmagát emészti föl. Ostobaság, maradiság és határtalan arrogancia. Ezek űztek engem ide.
- Vagy úgy – bólintott Mr. Johnson megértően. – Szóval igazak a pletykák, melyek szerint a Fehér Lelkek Királyságában valami nincs rendben.
- Kicseszettül semmi sincs ott rendben – fakadt ki fájdalmasan az árnygyilkos. – A vezető klán elcsökevényesedett, az idióta sarjaik pedig egymás után küldik halálba amúgy is megcsappant számú társunkat nevetséges, ősi törvények alapján. Nem veszik észre, hogy pont ezzel idézik elő rendünk bukását, amit már az alapító ősatyák is megjósoltak. Idióta, tanulatlan barmok, akik nem veszik figyelembe az idők múlását. Pusztulásra szánt állatfaj az ilyen, csak az a baj, hogy ők elhatározták, hogy a csordát is rántják magukkal.
- Vagy úgy – mosolyodott el halványan Mr. Johnson. – Ezek szerint nem jöttem fölöslegesen. Amiket most hallottam egy renitens, egy lázadó szavai voltak…
- Lószart – torkollta le az árnygyilkos. – A renitensek és az árulók gyáva férgek, akik nem mernek szembenézni a jövővel, és nem mernek kiállni a sajátjaikért, csak magukkal törődnek. Én más vagyok. Én újítani akarok, ki akarom vezetni az enyéimet a sötétből, hogy a Fehér Lelkek Királysága újra ugyanaz lehessen, mint ősapáink idejében, amikor kiérdemelte az önálló dimenziót!
- Nem számít, hogy hívod, a lényeg, hogy a társaidtól eltérően gondolkozol – világított rá a lényegre Mr. Johnson. – Az ilyeneket általában kiveti magából a tömeg, meg amúgy is, látom az elmédben, hogy menni akarsz, mert nem bírod elviselni a látványt, ahogy az árnygyilkosok rendje önmagát emészti el. Gyere velem… Én is amolyan kívülállónak számítok a fajtámon belül. Renitens… vagy újító. Hívd, ahogy csak akarod. Ketten talán elérhetjük azt, amit egyedül egyikünk sem tud.
Gabriel pár pillanatig komolyan elgondolkozott az ajánlaton, majd határozottan megrázta a fejét, mintha attól tartana, hogy ha nem elég erős a mozdulat, a közepén meggondolja magát
- Roppant megtisztelő az ajánlatod, de vissza kell utasítanom. Nem fordíthatok hátat a népemnek, nem hagyhatom őket el, amikor szükségük van egy újítani akaró gondolkodóra, aki tisztábban látja a helyzetet, mint bárki más.
- Értem. – Mr. Johnson felállt az asztaltól, de még nem távozott. – Pedig hamarosan el kell hagynod a Fehér Lelkek Királyságát, és tudom, hogy ezzel a lelked legmélyén már te is tisztában vagy. Csak arra kérlek, hogy ha bezáródnak mögötted a dimenzió elefántcsont ajtói, jusson eszedbe ez a beszélgetés.
Ezzel a lehetetlenül magas alak kisétált a kocsmából, magára hagyva a fehér ruhás férfit, aki fél percen belül már újra a világmegváltó gondolataival volt elfoglalva. Gabriel ekkor még csak nem is sejtette, hogy pár nap múlva önként fog távozni hőn szeretett rendje dimenziójából, pont úgy, ahogy azt a hórihorgas idegen most megjósolta neki.
*****
Sharah Woodston magányos nő volt. Magányos, amikor felkelt, magányos, amikor leült a gép elé, hogy folytassa a legújabb regényét, és akkor is cseszettül magányosnak érezte magát, amikor hazafelé hajtott a 160-as főúton Geuda Springs irányába
A nő soha, semmilyen körülmények között nem tudott összebarátkozni senkivel, és ezért csak és kizárólag félénkségét, paranoiáját és lelkületét okolhatta. Sosem bízott az emberekben, sosem akart hozzájuk közelebb kerülni. Nem várt el senkitől segítséget és nem is húzta ki senkinek soha a seggét a szarból. Élt a maga kis külön világában, ahová a maradék hétmilliárd ember maximum ideiglenes és korlátozott jogú látogatóként léphetett be. Épp ezért talán ő maga lepődött meg a legjobban, amikor lefékezett a vándor mellett, és felajánlotta, hogy elviszi egy darabon.
A férfit akkor látta meg, amikor épp rákanyarodott az Első Útra, Geuda Springs főutcájára, ami másfél mérföld hosszan haladt a szántó közepén, mire valóban elérte a poros kisvárost. Itt sétált a magas, középhosszú, hullámos hajú idegen, vörös ballonkabátban, kopottas farmerben, fekete színű pólóban és vasalt orrú bakancsban. A rekkenő hőség ellenére bal kézfejére fekete bőrkesztyűt húzott, fejét pedig nem takarta kalap.
Sharah első gondolata az volt, hogy továbbhajt, de aztán elkövette a hibát: a visszapillantó tükörből belenézett a férfi átható, mélyzöld szemeibe, és szinte már fékezett is, miközben azt bizonygatta magának, hogy a vándor szomorkás, meseszép vonásai, széles válla, keskeny csípője és izmos, szikár teste a lehető legkisebb mértékben sem befolyásolták döntését. Ő pusztán felebaráti szeretetből állt meg. Nincs vita, nincs ellenvetés, ez tény.
- Hová megy? – kérdezte kicsit remegő hangon a másiktól, miután az leült a kocsi anyósülésére.
- A legközelebbi telefonfülkéhez, azt hiszem – válaszolt az idegen. – Persze csak akkor, ha magának ez nem teher.
- Ugyan dehogy – legyintett az alaposan elpiruló Sharah. – Geuda Springs főutcáján épp van egy, majd ott kiteszem.
- Hálás köszönetem érte.
Az idegen ezután az utat nézte meredten, néha pedig hátrapillantott a válla fölött, mintha csak a hátsó ülést vagy a kocsi mögötti tájat kívánná ellenőrizni. Sharah nagyon szívesen rákérdezett volna, hogy miért csinálja mindezt, esetleg egyszerűbb témákat is felhozott volna, azonban a gombóc, ami ott trónolt a torkában, valahányszor csak egy másik emberhez kellett volna beszélnie, ismét megjelent, és nem is tágított, amíg el nem érték a telefonfülkét.
- Hát itt lennénk – sóhajtott egyet szomorúan a nő.
- Köszönöm – mondta a fiatal férfi, majd könnyedén áthajolt a sebváltó fölött és szájon csókolta a sofőrt, mielőtt kiszállt volna az autóból.
A nő olvadozva tovahajtott, a vörös ballonkabátos vándor pedig odalépett a telefonhoz, és végtelen magabiztossággal megnyomta háromszor ugyanazt a gombot, majd még négy másikat.
A készülék nem csak azt érezte, hogy milyen furcsa számsort kéne tárcsáznia, hanem azt is, hogy jobban teszi, ha az adott melléket, már amennyiben létezik, ingyen és bérmentve kapcsolja. Jobb a biztonság, elvégre senki sem tudhatja, mit várhat egy ilyen baljóslatú előhívószámtól.
A telefon párszor kicsengett, mire végre felvették a túlsó oldalon. A vonal szaggatott és recsegett, mintha minimum pekingi számot hívtak volna rajta, így a másik fél hangja ridegen, személytelenül jutott el az idegenig.
- Mit akarsz? – reccsent rá a hang.
- Itt Wolf – válaszolt a férfi. – Visszatértem.
- Azt én is tudom. Szoktam újságot olvasni, te meg nem éppen az a kaliberű valaki vagy, akit a második oldalra száműznek… Még a pápa legújabb botrányainak listáját is háttérbe szorítottad.
- Mindig is ez volt az életcélom – jegyezte meg nem minden irónia nélkül a férfi. – De most vannak fontosabb dolgaink is. Tudom, érzem, hogy Itt van valahol a Vér, amit oly régóta kerestem. Ennek a segítségével talán sikerülhet… Ha mégsem, könnyen lehet, hogy hamarosan szükségem lesz a segítségedre. Állj készenlétben!
- Bármikor.
- Most már leteszem. A pecsét nem oldódott még fel teljesen, ha most ideérnének azok a neandervölgyiek az Ügyosztálytól, könnyen lehet, hogy megizzadnék. Azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak…
- Ahogy érzed. Jó volt veled beszélni.
- Ugyanezt én is elmondhatom.
A férfi letette a kagylót, majd fütyülve elindult tovább az Első úton, egyre távolodva Geuda Springstől. Nem tudta, hová tart, mi a célja, de ez egyelőre nem is zavarta. Jelen pillanatban mindkét énje egyetértett abban, hogy csak úgy sétálni kicseszettül jó dolog, főleg kilenc évnyi alvás után.
2012. április 1., vasárnap
Eredményhirdetés második része
Sziasztok!
Na ugye tegnap volt itt a szöveges értékelések ideje, most pedig jöhetnek a pontok. Mi természetesen mindenkinek gratulálunk az eredményéhez, és akinek ezúttal nem sikerült megcsípni a célul kitűzött helyezést, ne búslakodjon, a tegnap este kiírt szavazás állása alapján lesz még erre bőségesen lehetősége. ^^
És akkor a pontok:
tpr: Embertől emberig...
Hi-Tech Angel:
Na ugye tegnap volt itt a szöveges értékelések ideje, most pedig jöhetnek a pontok. Mi természetesen mindenkinek gratulálunk az eredményéhez, és akinek ezúttal nem sikerült megcsípni a célul kitűzött helyezést, ne búslakodjon, a tegnap este kiírt szavazás állása alapján lesz még erre bőségesen lehetősége. ^^
És akkor a pontok:
tpr: Embertől emberig...
Hi-Tech Angel:
Szavak: 12/12
Eredetiség: 2/5
Helyesírás: 4/5
Csattanó: 2/3
Összesen: 19/25
Kharex:
Szavak: 12/12 pont
Eredetiség: 3/5 pont
Helyesírás: 3/5 pont
Csattanó: 2/3 pont
Összesen: 20/25 pont
A két zsűri pontjai összesen: 39/50 pont
Engel: Az átváltozás
Hi-Tech Angel:
Szavak: 12/12
Eredetiség: 4/5
Helyesírás: 4/5
Csattanó: 2/3
Összesen: 22/25
Kharex:
Szavak: 12/12 pont
Eredetiség: 4/5 pont
Helyesírás: 4/5 pont
Csattanó: 1/3 pont
Összesen: 21/25 pont
A két zsűri pontjai összesen: 43/50 pont
Yzarr Themar: True Wings
Hi-Tech Angel:
Szavak: 12/12
Eredetiség: 1/5
Helyesírás: 3/5
Csattanó: 1/3
Összesen: 17/25
Kharex:
Szavak: 12/12 pont
Fantázia: 2/5 pont
Helyesírás: 4/5 pont
Csattanó: 1/3 pont
Összesen: 19/25 pont
A két zsűri pontjai összesen: 36/50
Kiara Anne Femor: A vihar
Hi-Tech Angel:
Szavak: 12/12
Eredetiség: 3/5
Helyesírás: 4/5
Helyesírás: 4/5
Csattanó: 3/3
Összesen: 22/25
Kharex:
Szavak: 12/12 pont
Eredetiség: 4/5 pont
Helyesírás: 4/5 pont
Csattanó: 2/3 pont
Összesen: 22/25 pont
A két zsűri pontjai összesen: 44/50 pont.
És akkor most gyorsan itt is egy összesítő táblázat, hogy ki hanyadik lett:
1. Kiara Anne Femor 44 pont
2. Engel 43 pont
3. tpr 39 pont
4. Yzarr Themar 36 pont
Mindenkinek köszönjük a részvételt, reméljük, találkozunk majd a legközelebbi versenyen is. ^^
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)