Ötödik fejezet: A verőember

 Mert már gyalázatosan régen volt friss. Ha valaki esetleg jelentkezne a versenyre, csak biztatni tudom, közvetlen ez alatt a bejegyzés alatt megtalál minden fontos adatot. ^^

Az árvaház két ügynököt küldött a szegényszállásra, ahol Ted és a húga éltek, pont úgy, mint az összes eddigi alkalommal. Egyikük, egy nagydarab, kopaszra borotvált fejű néger, pár éve még a Redro Wen-i profi ketrecharcos ligát reklámozó plakátokról vicsorgott a járókelőkre, a másikuk, egy jóval alacsonyabb, kopaszodó, enyhén pocakos fickó karján pedig ott virított nem egy orosz börtöntetkó. A futár sosem tudta eldönteni, melyiküktől kéne jobban félnie: a néger kolosszustól, aki fél kézzel kettéroppanthatta volna, vagy a másiktól, aki bár nem nézett ki túl erősnek, implantra cserélt baljában ott lapult egy beépített machete.

 A szegényebb kerületekben, ahová ezek az ügynökök is jártak, mindig akadt néhány őrült, aki a fejébe vette, hogy az állami szervezetek, például az árvaház, emberei csak és kizárólag pénzzel teletömött zsebekkel léphetnek az utcára. Miután már szinte nem is múlt el hét az ügynökök megtámadása nélkül, a fejesek bevezették az új rendszert: a régebbi, pusztán nagydarab férfiak helyett harcedzett veteránokat kerestek, akik tudták, hogyan kell bunyózni, és nem ijedtek meg pár koszos punktól. Szintén az ügynökök védelmét szolgálta a vállukba épített kamera, amelynek segítségével egy operátor mindig figyelte a ténykedésüket, és riasztotta a rendőrséget, ha valahol rosszra fordult volna a helyzet.

 A látogatás pont ugyanúgy zajlott, mint az összes eddigi héten. Az enyhén pocakos ügynök rögtön a megérkezésük után félrevonta Violetet, hogy elbeszélgessen vele, míg a társa a minimális higénia meglétét ellenőrizte néhány egyszerű, akár helyben is elvégezhető teszt segítségével. Miután megállapították, hogy a kislány elégedett a helyzetével, szereti a bátyját, nincs szexuálisan molesztálva vagy éppen verve, és még a szegényszállás tisztaságát is megfelelőnek találták, Ted elé álltak, és elmondták neki a szokásos ítéletet: megtarthatja a húgát a következő héten esedékes következő ellenőrzésig.

 A fiatal futár párszor már elgondolkozott, hogy vajon mi történne, ha egyszer valami balul sülne el. A két ügynöknek az is a munkájához tartozott, hogy a nem megfelelő körülmények között élő árvákat azonnal elválasszák a nevelőszülőktől és visszavigyék az intézetbe, azonban a fiú egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ezt könnyű szívvel megtennék velük is. Elvégre a két férfi is csak ember volt, nekik is akadtak érzéseik, minden bizonnyal az ő szívük is sajogna, miközben a teli torokból bömbölő Violetet próbálnák betuszkolni a szolgálati kocsiba. Talán még el is engednék a kislányt. De Ted őszintén remélte, hogy erre a kérdésére sosem kell majd választ kapnia.

- Úgy látom, itt minden rendben – jelentette ki a pocakos fickó a szokásos hírt, miközben Tedék egy szobakonyhás lakásának bejárati ajtajában állt társával együtt. – És meg kell mondjam, rég jártunk már ilyen példás helyen.

- Minden tiszteletem az öné, fiatalember, amiért ilyen körülményeket tudott teremteni a kishúga számára – vette át a szót a börtönviselt ügynöktől a néger. – Azonban a kislány egészségügyi állapota kissé aggaszt minket. Tudja, feljegyzéseink vannak róla, hogy Violet már az intézményben is folyton megbetegedett így tavasz tájékán, és úgy látjuk, ez a sorozat a kiköltözésével sem szakadt meg.

- De egyáltalán nem olyan súlyos a betegsége – vágta rá szinte azonnal Ted. – Meg már gyógyszert is szereztem neki, sőt, még orvoshoz is elmentünk pár napja… Ami azt illeti, mindjárt mennünk is kell kontrollra, hogy a doki megnézhesse, lesz-e szükség valami komolyabb beavatkozásra.

- Igazán példamutató magatartás, főleg egy huszonkét éves fiataltól – mosolyodott el ezt hallva a néger. – Elvigyük magukat egy darabon? Úgyis jó egy óránk van még a következő látogatásig.

- Meg aztán az se lenne utolsó, ha valaki kivezetne minket innen – jegyezte meg félig-meddig tréfásan a pocakos férfi. – Tudja, ezek a szállások olyanok, mint valami labirintus. Komolyan mondom, ha valaki nem ismeri errefelé a járást, könnyedén eltévedhet.

*****

 Ha nincs a játékbolt, Ted valószínűleg ki sem szúrja, hogy követik őket.

 A két árvaházi ügynök nagylelkűsége természetesen nem terjedt ki a hazaútra is, így a két fiatal gyalog ballagott vissza a szegényszállásra. Menet közben átvágtak egy zsúfolt vásárlóutcán is, itt pillantotta meg Violet a hatalmas, csicsás kirakatot, melyből egy legalább fél méter magas plüss pandamackó integetett az elhaladó embereknek.

- De szép! – suttogta áhítattal a korához képest is alacsony, göndör, barna hajú, világoskék szemű kislány. – De biztos nagyon drága… Van egyáltalán valaki, aki meg tudja ezt venni, Ty?

- Minden bizonnyal – sóhajtott Ted, majd elfordult a kirakattól.

 Nem akarta a bámészkodás örömét megtagadni a húgától, legalább nézni hadd nézze a játékot, ha már birtokolni valószínűleg sosem fogja, de ő maga ki nem állhatta az ilyesféle giccsparádét. Az egész kirakat valósággal sugározta magából, hogy az élet csak egy mesevilág, mely elől bármikor el lehet bújni az itt kapható drága szarok segítségével. A fiú, aki nagyon is jól tudta, mekkora hazugság ez, mindig dühbe jött, valahányszor meglátott egy ilyen végtelenül csicsás kirakatot. Így a játékbolt helyett inkább a környezetét kezdte el bámulni.

 A négyszintes, kivétel nélkül vajszínűre festett bérházak között kanyargó vásárlóutca a középosztály játszóterének tűnt. Redro Wen-i és külföldi illetőségű boltok váltották egymást az épületek aljában, ezek végelláthatatlannak tetsző folyamát pedig néha kávéházak, gyorséttermek vagy éppen gyermekmegőrzők, könyvtárak törték meg. Néhány egyenruhás rendőr is lézengett errefelé, azonban csípőjükről nem valami automata fegyver lógott, ezzel is jelezve, hogy ez bizony egy rendesebb környék.

 Ted tekintete elidőzött néhány gimnazista lányon, akik a tavaszi meleg miatt kellemesen lenge öltözékben trécseltek az egyik könyvesbolt előtt, miközben azon gondolkodott, vajon tényleg annyira odavannak-e ezek a csajok a szegényszállások fiatal, sármos rosszfiúiért, mint amennyire azt néha állítják. Aztán megpillantotta a szőke férfit, és innentől kezdve már csak ő járt az elméjében. 

 A nagydarab, kapucnis pulcsit és egyszerű farmert viselő fickó egyszerűen mindent megtett azért, hogy a tömeg részének tűnjön, de nagyon nem jött neki össze. A rengeteg kirakat látványába belefeledkezett járókelőkhöz képest ő túl céltudatosan haladt előre. Aztán felnézett, tekintete egy pillanatra találkozott Tedével, és a futár egyből tudta, hogy nem tévedett. A szőke férfi egyből megszaporázta a lépteit, immár könyökével tört magának utat a tömegen keresztül egyenesen a játékbolt felé. Példáját három társa is követte, akik eddig elkerülték a fiú figyelmét.

- Miért nem nézünk szét odabent is? – kérdezte a futár húgától, majd a válaszát meg sem várva egyből belökte az ajtón a kislányt.

 A játékbolt egy téglalap alaprajzú helyiségben kapott helyet, melyet a plafonig nyúló polcok tagoltak szinte átláthatatlan labirintussá. Az ajtóban ott állt egy magas, ősz hajú, erősen pocakos biztonsági, aki egyből elindult a két betolakodó felé, de Ted nem igazán törődött vele: szélsebesen megindult a szoba másik végében található eladópult felé, kishúgát is húzva maga után.

- Megálljatok, ti kis tetves… - A biztonsági szitkait fájdalmas nyöszörgés váltotta fel, amikor az üldözők valósággal berobbantak az ajtón.

 Ted nem nézett hátra, hogy megtudja, mégis mennyien vannak a nyomában, egyszerűen átvetette magát a pult fölött, majd betalpalta a személyzeti részlegbe vezető ajtót, és Violettel a nyomában keresztülszáguldott a mögötte megbúvó rövid folyosón. Több helyiség mellett is elhaladtak, mindegyik mellett kis táblácska hirdette a falon, hogy az most éppen raktár, öltöző vagy iroda, de a futárt egyik sem érdekelte különösebben. Ő a folyosó végén álló ajtót célozta meg, és nem is kellett csalódnia: miután kirúgta egy szeméttel teleszórt keskeny sikátort pillantott meg.

- Ki elől futunk, Ty? – kérdezte a rémülettől nagyra nyílt szemű húga.

- Azt én sem tudom, de jó lenne, ha nem most derítenénk ki, rendben?

- Oké. – A kislánynak nem is kellett több magyarázat, immár készen állt rá, hogy egyetlen szó nélkül kövesse a bátyját bárhová.

 A gond csak az volt, hogy Ted sem tudta, merre kéne menniük. Nem akarta az üldözőit elcsalni egészen a szegényszállásig, hiszen lehet, hogy még nem tudják, hol laknak, azonban tudta, hogy Violet betegségtől kimerült szervezete nem bírna el egy hosszabb hajszát. A fiú eszeveszett tempóban törte a fejét, mit is kéne tennie a szituációban, azonban a gondolkodás túl nagy luxusnak számított ebben a helyzetben. Az üldözőik már a játékbolt folyosóján jártak.

- Csak kövess! – szólt a húgának, majd rohanva megindult.

 Emberekkel túlzsúfolt utcákon törtek keresztül, szemétkupacokat, eszméletlen hajléktalanokat és felborított kukákat kerülgettek elhagyatott sikátorok mélyén, aluljárókon nyargaltak végig, plázák csillogó butikjait hagyták maguk mögött. De az üldözők csak kitartottak.

- Egész jól bírják, ahhoz képest, mekkora egy kigyúrt állatok – jegyezte meg Ted, a fogai között szűrve a szót.

 Aztán megérkeztek oda, ahová a fiú tartott. A Redro Wen-i kínai negyed egy ötször öt háztömb nagyságú területet foglalt el valahol a belváros határán. Itt a hat emelet magas épületeket a lakók a legkülönbözőbb építőanyagok felhasználásával bővítették tovább, így nem is maradt két egyforma épület a városrészben. Az utcák sikátorokká szűkültek, a bérkaszárnyák között feltűntek a hatalmas neonreklámok és a kifeszített dróton lógó apró lampionok, az olcsó, pár hónapig üzemképes robogók pedig egymást érték a téglafalaknak támasztva. És ez volt az, amiért Ted ezt a környéket választotta.

 A fiú egy kicsit sem csökkentette az iramot, amikor megérkeztek a kínai negyed szélére, csak elkezdte futtában próbálgatni a robogókat, melyik indul kulcs nélkül. A semminél hatékonyabb lopás gátló berendezések nem voltak túl kelendőek az olcsó hazai termékre vágyó sárgák között. A tizenhetedik jármű végül megadta magát: motorja betegen harákolva kelt életre.

- Erre fel! – kiáltotta Ted húgának, aki már falfehér volt a nagy megerőltetéstől, majd ő is a nyeregbe vetette magát.

 Üldözőik heves káromkodását elnyomta a felbőgő motor, ahogy kirobbantak a sikátorból. Noha a szűk utcácskákon valóságos életveszély volt húsznál többel hajtani, Ted biztos kézzel kormányozta a robogót, nem kenődött fel vele semmire. Hála a fiú precíz vezetési stílusának a két fiatal pár percen belül végleg maga mögött hagyta az őket üldöző férfiakat, de a futár még nem nyugodott le teljesen. Abból kellett kiindulnia, hogy támadóik ismerik a lakásukat is, így a lehető leghamarabb akarta elérni a szegényszállást, hogy még megelőzhesse őket.

 Nyaktörő tempóban hajtottak végig Redro Wen útjain, és ennek meg is lett az eredménye: negyed óra múlva már ott álltak a szegényszállás tíz emelet magas piszkosszürke épülete előtt.

- Siess fel a lakásba, és pakold össze, amit hozni akarsz magaddal! – fordult a kishúgához. – Úgy látszik, egy időre el kell tűnnünk innen. Egy pillanat, és megyek én is.

- Rendben, Ty! – Violet már le is csúszott a robogó nyergéről, majd apró, fürge léptekkel beszaladt a hatalmas épület dupla szárnyas ajtaján.

 Ted is leszállt a járműről, majd megcélozta a legközelebbi nyilvános telefonfülkét. Nem hezitált sokáig, egyből Eddy számát tárcsázta.

- Hé, ember, mi van? – vette fel egyből az első csöngetésre a kínai. – Ki vagy, hogy vágod a számomat?

- Ted vagyok, haver! – tisztázta egyből a futár, majd gyorsan folytatta tovább, mielőtt a barátja a szavába vágott volna. – Te, Eddy, figyelj csak, van nekem egy kisebb problémám. Valaki a nyakamba akaszkodott, de nem vágom, miért. Megvan még neked az a biztonságos házad?

- Ja, alap. Az ember nem ad el egy olyan vagány cuccot csak úgy.

- Király. Meghúzhatnánk magunkat ott egy kis ideig?

- Nyugodtan, ember, ameddig csak úgy érzed!

- Kösz, haver! – Ted meg sem várta a másik válaszát, egyből lecsapta a kagylót, majd elindult ő is a bejárat irányába.

 Valahol félúton majdnem nekiment a VVE egy magas, karvalyorrú katonájába.

- Hé, srác, minden rendben van? – kérdezte tőle a fickó, de ő még csak nem is válaszolt neki, csak ment tovább.

  

 A két furgon pont akkor fékezett le a szegényszállás előtt, amikor becsukta maga mögött az ajtót, de a szeme sarkából még láthatta, hogy nagydarab, fegyveres fickók érkeztek a járművekkel, akik egyből megindultak az épület felé. Nem igazán izgatta a dolog. Jól tudta, hogy az árvaházi ügynöknek igaza van: a szegényszállás olyan egy idegen számára, mint valami labirintus. A fegyvereseknek bele fog kerülni egy kis időbe, mire meglelik a lakásukat. És ha minden jól megy, ők addigra már messze fognak járni.

 A kishúga a szoba közepén várt rá, kezében egyik kezében egy hátizsákkal, a másikban az olvasókönyvével.

- Készen vagyok, Ty – közölte, mihelyst meglátta a bátyját.

- Ez remek, Violet. Figyelj, az a helyzet, hogy úgy tűnik, közben ismét a nyomunkra bukkantak, így az alagsoron keresztül kell majd kimenekülnünk.

- Máris itt vannak a gonoszok, Ty?

- Igen, de ne aggódj! Eltart egy kis ideig, mire ránk találnak ebben a labirintusban.

 Ebben a pillanatban berobbant a bejárati ajtó, és valami könnyed, színtelen, szúrós szagú gáz kezdett áramlani a szobába. Ted ösztönszerűen a szája és az orra elé kapta a kezét, de már elkésett: teste automatikusan belélegezte a vegyi anyagot. A világ kontúrjai egy kicsit megremegtek, a következő pillanatban pedig úgy esett össze, mint a marionett bábú, aminek elvágták a zsinórjait.