Második fejezet: A férfi, ki nem féli Őket

- És mondja csak, Mr. Saltzman, mióta is dolgozik idelent?

- Mióta csak zsoldos vagyok. A városi fiúk egyből elzavartak a francba.

- Azt mondja, először a felszínen próbálkozott, ott azonban nem vették fel magát? Mi lehet ennek az oka? Akkor talán még nem ismerték fel az ön… adottságait?

- Nem. Odafentre csak csapatjátékosok kellenek. A Gatlinget nem lehet egyedül kezelni, az nem a hozzám hasonló magányos farkasoknak való fegyver. Végeztünk?

- Attól tartok, még nem, Mr. Saltzman. Tudja, egy interjú általában nem csak két kérdésből szokott állni.

- A picsába.

- Szóval, ahogy ön is említette, a városban dolgozó zsoldosok Gatlinggel vadásznak az angyalokra, önnél azonban csak egy Remingtont látok. Nem fél ilyen kis tűzerővel szembeszállni az idelent tanyázó torzszülöttekkel?

- Ha ez a puska nem lenne tökéletesen elég, már rég széttéptek volna azok a köcsögök.

- Eléggé érdekes érv, de végső soron helytálló. Gondolom. Na és a többi cucc az övén? Úgy látom, egész érdekes felszerelések is akadnak ott.

- Most komolyan mutassam be az összest?

- Ha megtenné…

- Jól van, bassza meg, jól van. Pofázni fogok. Tehát ez itt egy zseblámpa. Remélem, nem nagyon kell magyarázni, mire való. Csak a retardáltak akarnak vaksötétben megküzdeni egy angyallal.

- Valóban eléggé képtelen ötletnek hangzik.

- Maga tényleg közbe fog pofázni, valahányszor csak megszólalok?

- Hát, riporterként valami ilyesmi lenne a dolgom.

- Ne tegye, mert akkor napestig ezt fogjuk csinálni.

- Oké, akkor csöndben maradok.

- Remek. Szóval ez itt egy elemlámpa, ez meg mellette egy MP3 lejátszó. Azok a rohadékok imádnak visítozni, és ha az ember nem akar beszarni tőlük, nem árt, ha meg sem hallja az a hangot a fülében dübörgő zenétől. Aztán van még itt pár gránát, egy adóvevő, meg néhány tucat sörétes lőszer.

- És a laposüveg? Ezek szerint mégis igaz lenne a városi legenda, mely szerint az angyalok nem bírják a szeszt? Ezért hordja azt is magánál?

- Lófaszt. Az azért van itt, mert még az egyik középiskolai tanárom azt mondta, a vizsgadrukkra a legjobb megoldás két deci vodka. De úgy látom, már meg is érkeztünk. Lekötelezne, ha a szobába már nem jönne utánam. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha esetleg magát is eltalálnám küzdelem közben. Túl drága a sörét, hogy ne angyalba menjen.

 A magas, szikár testű, rövidre vágott szőke hajú, világoszöld szemű zsoldos meg sem várta a nyomában loholó öltönyös riporter válaszát, máris előrelépett, be a viszonylag tágas, koszos falú, gyéren megvilágított helyiségbe. Acélbetétes bakancsai súlyosan döndültek a padlón, városi álcaszínekre fújt ballonkabátja óvón ölelte körbe farmerba és egy egyszerű, fekete pólóba bújtatott testét.

 Az Alsóház közvetlen Redro Wen alatt terült el, ez a terület szolgált a gigantikus város gigantikus nyomortanyájaként. A házak alatt húzódó végtelen folyosórengeteg már az első telepesek megjelenése óta vonzotta az emberek szegényebb rétegeit. Idelent nem kellett lakbért fizetni, nem kellett a hatóságoktól tartani, igaz, cserében a közbiztonságról és a civilizációról is lemondhatott az ember, az áramról a folyóvízről és a csatornázásról már nem is beszélve. Az Alsóházban az ember akkor mondhatta magát sikeresnek, ha a környéken neki volt a legnagyobb puskája és a legtöbb haverja.

 De még az acélfolyosók eme önjelölt királyai is nyüszítve húzódtak vissza hulladékból eszkábált erődjük biztonságosnak hitt falai közé, amikor a környéken megjelent valami Odalentről.  A Redro Wen alatt húzódó katakombákból előretörő mutáns lények eltakarítása a kemény srácok, a zsoldosok reszortja volt.

 A szőke férfi előregyalogolt egészen a helyiség közepéig, szórakozottan megigazította a bal kezén lévő kesztyűt, melyet ismeretlen kezek értelmetlen hieroglifák tucatjaival festettek tele, majd két kézre kapta a ridegen csillogó puskáját, és várt.

 Az angyal a terem másik végéből érkezett, alig bírta átpréselni hatalmasra duzzadt testét a szobába nyíló ajtón. Látszott rajta, hogy ő, sok társával ellentétben, még sosem repült ki föld alatt vackából: vak szemei tejfehéren meredtek a sötétbe méregzöld csőre fölül, egyik szárnyát már rég letépte valami, de a másik is törötten, szaggatottan himbálódzott mögötte, mint valami bizarr zászló.

 Mintha csak ebbéli fogyatékosságait akarná ellenpontozni, az angyal teste hatalmasra duzzadt, súlya meghaladta talán még a négy mázsát is. Vérerekkel és genny sárga gégecsövekkel átszőtt izmai mozogni látszottak rozsdabarna bőre alatt, vállából nem is egy, hanem egyből négy pár kar sarjadt. Akadt köztük gépi és emberi végtag vegyesen.

 A szoba közepén álló zsoldos megeresztett ellenfele felé egy gúnyos félmosolyt, majd a fülébe csúsztatta az MP3 lejátszó fülhallgatóját. Épp időben: az angyal a következő pillanatban elvisította magát. A Rat’s Lager névre keresztelt thrash metal banda egy ideje már úgy hirdette magát, mint az együttes, ami még az angyalok sikolyánál is keményebb zenét játszik, és ez nem csak üres marketingfogás volt részükről. A fegyveres fickó még csak össze sem rándult a torzszülött dobhártya repesztő hangjától.

 Az angyal, látva, hogy sikoltása nem fegyverezte le ellenfelét, frontális támadásba ment át: karjait a magasba lendítette, majd megindult, hogy összezúzza apró ellenfelét. A zsoldos könnyedén kitért a felé száguldó több mázsányi izom elől, majd közvetlen közelről rálőtt ellenfelére. A sörétek végigszántottak a torzszülötten, ökölnyi méretű húsdarabokat vágtak ki a testéből, de a szörnyeteg még csak meg sem érezte.

 A helyiség közepén hamarosan szemfájdítóan gyors haláltánc bontakozott ki: a zsoldos tökéletes nyugalommal és fapofával tért ki az angyal újabb és újabb támadásai elől, miközben szinte megállás nélkül pumpálta a sörétet a groteszk testbe, azonban ellenfele fel sem vette az egyre komolyabb sérüléseket. Aztán, alig egy perccel a csata kezdete után, a Remington üresen csattant. A férfi mindössze egyetlen grimasszal nyugtázta a hangot, majd előrelépett és kesztyűs balját a torzszülött felé nyújtotta.

- Égj, baszd meg, égj! – üvöltötte, mire a kesztyűben tárolt energiák felszabadultak, kitörtek anyagi börtönükből, és egy jó négy méteres lángcsóvává álltak össze.

 Az angyal felsikoltott, ezúttal már fájdalmában, ahogy a tűz a húsába kapott, megtántorodott, majd eszeveszett erővel dobálni kezdte a fejét, hogy eloltsa azt. A zsoldos nem törődött többet vele, csak hátrébb lépett egy kicsit, majd nekiállt újratárazni a Remingtont. Ujjai boszorkányos ügyességgel töltötték a lőszert a hevederből a fegyverbe, de még így is csak éppen végzett, mikor a angyal lerázta magáról az utolsó lángocskát is. A torzszülött ismét harcra készen állt, és immár összeégett fejjel, de kétszer akkora dühvel vetette magát a küzdelembe. És itt hibázott.

 A zsoldos játszi könnyedséggel lebukott a felé száguldó karok elől, majd elgördült az irdatlan test mellett, és egyből az angyal háta mögé került. A következő pillanatban két lövés dördült, a szörnyeteg pedig üvöltve összeesett, ahogy a sörétek cafatokra tépték mindkét térdét. A férfi nem várta meg, hogy ellenfele reagáljon az új helyzetre: villámgyorsan megkerülte a másikat, majd puskatussal keményen az arcába vágott.

 A helyiséget földöntúli sikoly töltötte meg, az angyal csőre pedig recsegve tört ripityára. Sűrű, rozsdabarna vér fröccsent a padlóra, a falakra, a zsoldosra, de az nem törődött semmivel. Csak bedugta a Remington csövét a széttört csőrbe, majd háromszor egymás után meghúzta a ravaszt. Szürke pép robbant ki az angyal tarkóján, majd a torz test némán oldalra dőlt és nem mozdult többet.

- Végeztünk is – morogta a szőke hajú férfi, majd kiszedte a fülhallgatót a füléből, és a helyiség bejáratában álldogáló riporter felé nézett. – Sikerült mindent lefilmeznie, vagy elkapjunk még egyet?

- Azt hiszem, ez az egy is tökéletes lesz – válaszolt kissé remegő hangon az öltönyös fickó. – Szerintem lassan indulhatnánk vissza, nem?

 A zsoldos csak biccentett egyet, majd lehajolt, kitépett valami fémeset az angyal holttestéből, ezután pedig a kijárat felé vette az irányt.

- Meg kell mondjam, lenyűgözött, amit láttam – jegyezte meg a riporter, amikor már jó száz méterre maguk mögött hagyták a harc színhelyét. – Egyedül elbánni egy ekkora angyallal nem kis teljesítmény. Maguknak zsoldosoknak nincs is más feladatuk, igaz?

- Meg a nagy lószart nincs. Pusztán azért, mert eltakarítjuk a mocskot, ami mindenki mást kibelezne, még nem vagyunk jogosultak a minimálbérünkre a kormány szerint. tulajdonképpen mi csinálunk idelent mindent. Például mi védjük a szent Khylnor sírjához igyekvő vándorokat, mi biztosítjuk a karbantartó szint gépeinek őrzését és mi kutatjuk fel és semmisítjük meg a Ragály alsóházi kódexet.

- Nahát, még a Ragály kódexeit is maguknak kell megtalálni? Ez nem inkább az Olvasottak feladata lenne? Hisz a felszínen is ők intézik ezt…

- Az lehet, de idelent mindegyikre rájön az elviselhetetlen fejfájás, ki tudja, miért. Egyszer az egyik ismerősöm, aki mellesleg Olvasott, lejött velem, hogy megnézze, hogyan szuperál a kesztyűje harc közben. Pár másodperc múlva már embrió pózba görnyedve feküdt a padlón, miközben egyre csak sikoltozott az elviselhetetlen fájdalomtól. Na persze az is lehet, hogy csak szimulált, elvégre, ha van valami meló idelent, azt a legtöbb esetben mindenki igyekszik a zsoldosoknak átpasszolni…