Első fejezet: A srác a vörös Vespával

Az első angyal, amit Ted motorozás közben megpillantott, egy legalább másfél mázsás groteszk, mutáns szarkupac volt, körülbelül húsz méterrel az elhagyatott autópálya aszfaltja fölött. Ez még nem számított olyan furcsa látványnak. A város fölött szinte folyamatosan röpködött néhány torzszülött, amióta csak a srác az eszét tudta. Nem számított, hányat ölnek meg közülük, a mélység ezen förtelmei mindig feltűntek, hogy pár emberélet kioltása után ők maguk is a golyózáporban leljék halálukat. Mivel az odafönt repülő mutáns nem igazán figyelt fel a lent motorozó fiúra, így az is hagyta őt a francba, nem foglalkozott vele többet, tekintetével újra az üres aszfaltot és a tovasuhanó tájat kezdte el pásztázni. És akkor meglátta a másodikat is.

A második angyal, társa tökéletes ellentéteként, hengeres testtel és alig fél méteres hosszúsággal büszkélkedhetett, ráadásul még csak nem is nyomott többet négy kilónál. De csekély súlyának jó részét a robbanófej tette ki.

Ted Dowson világéletében szeretett a hatos autópályán száguldozni a vérvörös Vespájával. Mikor a robogó kerekei a jó negyven éve lezárt aszfaltot koptatták, a fiú úgy érezte, a lelke is ledobja láncait és kiszökken testéből, hogy megmártózhasson az autópálya tartópilléreit nyaldosó Atlanti-óceánba. 

Noha a fiú tökéletesen tisztában volt vele, hogy az utat azért zárták le, mert a gazdagabb villanegyedek alatt átvezető alagút megépítésével már a kutya sem járt erre, sosem tudta megérteni, hogyan lehettek a város vezetői olyan szívtelenek, hogy egy ilyen aszfaltot megtagadjanak a néptől.

Kis túlzással a hatos autópálya maga volt Redro Wen, az óceán közepén magányosan terpeszkedő tízmilliós óriásváros.

A padlógázzal is majdnem húsz percig tartó út során az ember bal kéz felől mást sem látott, mint a láthatárig nyújtózó kékséget, a végtelennek tetsző Atlanti-óceánt, míg a másik oldalon végig ott sorakoztak a város bérkaszárnyái és bevásárlóközpontjai, a háttérben a központ csupa üveg felhőkarcolóival. A látvány már az első alkalommal is megragadta a srácot, és nem is eresztette mind a mai napig. Ez volt az ő kis külön bejáratú világa, a magánbirodalma, a lelki drogja, ahol elfelejthette minden baját, és egyedül a mellette suhanó tájra kellett figyelnie.

Valahányszor csak tudott, Ted erre kanyarodott útja során, márpedig erre meglehetősen sokszor nyílt lehetősége, hiszen őt, a legtöbb Redro Wen-i futárral ellentétben, nem a sebessége alapján fizették. Az ő megbízóinak elég volt, ha a csomag körülbelül időben megérkezett a helyére, ezután egyből fizettek is. Igaz, közel sem annyit, amennyit a teljesítménybéres fickók kaptak, de a fiúnak ez is megfelelt. Így legalább nem kellett folyton sietnie, nem kellett őrült tempóban keresztülrongyolnia a városon, nem kellett azt kockáztatnia, hogy közlekedési baleset éri. Hiszen jól tudta, ha taknyolna egyet, és pár hétre befektetnék az intenzívre, a gyámügyesek egyből vinnék vissza a húgát az intézetbe. Azt meg nem engedhette meg. Elvégre megígérte a kislánynak, hogy soha többé nem kell látnia azokat a szürke falakat.

- A kurva életbe – nyögte a fiatal, barna hajú srác, amikor meglátta a felé száguldó K-23-as, a katonai szlengben angyalként becézett rakétát, és megpróbálta oldalra rántani a Vespa kormányát.

A vörös robogó nagyot rándult, majd jobbra vágódott, majdnem hozzápréselve utasát a szalagkorláthoz, de legalább a lövedéket kikerülte, ami így néhány méterrel a fiú mögött csapódott az aszfaltba.

Mintha csak egy új nap kelt volna Ted háta mögött. A srácot először a robbanás hangja süketítette majdnem meg, majd utolérte a lökéshullám is. Érezte, ahogy testébe belekap a hatalmas erő, majd játszi könnyedséggel kiemeli őt a robogója nyergéből, és előrehajítja vagy jó húsz méterrel. Ted csúszott, bukfencezett, pattogott az aszfalton, csontjai recsegtek, bőre szakadt, horzsolódott, és valószínűleg bele is halt volna az esésbe, ha nem a szénfekete, protektoros futárruháját viseli, ami azért megvédte a sérülések jó részétől. Teste végül a szembesáv legszélén állapodott meg, alig pár centire az aszfaltot a kék mélységtől elválasztó szalagkorláttól. De megpróbáltatásainak még nem volt vége, sőt, épp ellenkezőleg. Azok csak most kezdődtek.

Nehéz léptek dobbantak a közelében, a következő pillanatban pedig egy acélbetétes bakancs vágódott a bordái közé.

- Jó reggelt, seggfej! – köszönt rá egy durva, cigitől és piától karcos hang. – Kedves tőled, hogy ilyen kihalt helyeken parádézol azzal a kurva értékes szállítmányoddal, he! Kifigyeltünk ám, hülyegyerek! Tudtuk ám mi, hogy az ilyen elhagyatott aszfaltot csipázod. Oszt azt is jó, ha tudod, hogy csak azért vagy még életben, hogy a táskád számzárjának a kombinációját felköhögd nekünk… 

Noha szédült, hányinger gyötörte és a legtöbb testrésze egyszerűen elviselhetetlenül nehéznek tűnt, Ted mégis felemelte a bukósisakos fejét, hogy lássa, kivel van dolga. A fölé magasodó karcsú, magas, géppisztollyal felfegyverezett, sebhelyes arcú, neonzöld mohawk frizurájú punk pont úgy nézett ki, mint az összes többi fickó, aki eddigi pályafutása során megkísérelte már kirabolni, abban a reményben, hogy valami értékeset szállít. A különbség annyiban merült ki, hogy az eddigi próbálkozóknál nem volt rakéta.

A vesztett helyzet ellenére Ted már kezdte volna felmérni, hogyan tudná elkapni az orvtámadót, ám ekkor újabb alakok érkeztek az autópályára. Mind az öt bandita a tartópillérek egyikére szerelt szervizplatformról mászott fel az aszfaltra, vezetőjük is innen indíthatta útjára a gyilkos erejű rakétát. Ezzel végképp eldőlt a dolog, már a támadók kezében csillogó géppisztolyok látványára sem lett volna szükség, hogy a földön heverő futár felfogja: vesztett.

- Mondjad azt a rohadt kombinációt, seggfej! – A bandavezér ismét egy nagyot rúgott áldozatába. – Mondjad, baszod, és akkor gyorsan végzünk!

Ted némán tűrte az újabb és újabb rúgásokat. A kombinációt nem árulhatta el, már csak azért is, mert fogalma sem volt róla, ellentámadásra meg esélye sem volt, így csak egyet tehetett: várta a halált. A megváltást azonban nem az örök feketeség hozta el számára. 

A velőtrázó rikoltás valamikor akkor kezdődött, amikor az acélbetétes bakancs tizedére is nagyot csattant a bordáin, és el sem hallgatott addig, míg a támadója abba nem hagyta a verését. A félholt fiú csodálkozással vegyes félelemmel emelte tekintetét az égre. Tudta, mi ad ki magából ilyen hangot, és nem is csalódott. Az angyal, ez a hatalmas, félig organikus, félig mesterséges mutáns rém, akit pár perccel korábban is látott, visszatért, és épp az autópálya felé suhant, előreszegezett pallossal, támadásra készen.

Félelmetes, undorító, ám egyben fenséges látványt nyújtott, miközben szögesdrótból, véres tollakból és sötétbarna, folyton rángatózó izmokból összegyúrt szárnyát szorosan a túlméretezett testéhez szorítva zuhanni kezdett lefelé. Bal kezére koszos, rozsdás pengék tucatját ragasztotta a természet ujjak gyanánt, homlokából méregzöld csőr türemkedett elő. Mikor már elég közel ért, Ted már a testéből kiálló fémdarabokra vésett szövegeket is el tudta olvasni, sőt, még a keskeny, szemhéj nélküli, éjfekete szeméből záporozó, apró szemű könnyeket is tisztán láthatta.

- Szedjétek le, basszátok meg! – üvöltötte a bandavezér, mihelyst magához tért az első riadalomból, azonban még így is elkésett.

Noha a fél tucat géppisztoly azonnal felugatott, az angyal ügyet sem vetett a testébe maró golyózáporra, folytatta a zuhanórepülését, melynek a végén az autópályába csapódott, agyonnyomva a hat punk közül kettőt. A túlélők a félelemtől üvöltve sorozták tovább az ellenfelüket, azonban elkeseredett ordibálásuk hamar halálsikolyba fordult. Az angyal csupa penge balja satuként szorult rá az egyik fejére, pallosa közben pedig egy másik szerencsétlent vágott ketté. A töredezett, rozsdás penge kinézete ellenére játszi könnyedséggel szelte át a húst, a csontot és a belső szerveket.

A maradék három útonálló megpróbált menekülni, azonban esélyük sem volt erre: a hatalmas monstrum termetét meghazudtoló fürgeséggel érte utol a menekülőket: egyiküket egyetlen apró mozdulattal a mélybe dobta a szalagkorlát felett, a másikukat pedig nemes egyszerűséggel felnyársalta a testéből kiálló fémrúdféleségekkel. 

A bandavezér, aki utoljára maradt, félre vetette magát a felé zúgó pallos elől, majd fél térdre ereszkedve ismét lőni kezdte az angyalt. Noha sorozatával sikeresen eltalálta a torzszülött fejét, még ez sem bizonyult elégnek. Az ellenfele csak felmordult a rozsdabarna húsába vájó forró ólomtól, majd mit sem törődve a tarkóján kifröccsenő szürkés péppel, széttépte az utolsó ellenfelét is. 

Ted a félelemtől megmerevedve feküdt az autópálya szélén, meg volt róla győződve, hogy a hatalmas mutáns következő áldozata ő lesz, azonban a sors ezúttal kegyesnek bizonyult hozzá. A mohawk frizurájú punk utolsó sorozata végzett az angyallal is: a másfél mázsás test megremegett, majd lassan feldőlt, és nem mozdult többet.

A futár nem igazán akart találkozni a rakéta robbanása miatt valószínűleg hamarosan az autópályára özönlő rendőrökkel, így nagy nehezen feltápászkodott, odavánszorgott a tűzpiros Vespájához, majd az eddiginél jóval kisebb sebességgel folytatta az útját célja felé.