Harmadik fejezet: A szentéletű

Nos, itt van a harmadik fejezet is, ezúttal egy kicsit talán információdúsabb, mint az első kettő. Cserébe még csak véletlenül sem ölnek benne angyalokat. Jó szórakozást hozzá minden kedves erre tévedőnek. ^^ 




Eddy Chung, a cérnavékony, éjfekete bőrdzsekit és tépett farmert viselő kínai fiatal, már ott várt rá a kijelölt helyen, egy húszemeletes bérkaszárnya és egy éjjel-nappali között, ezzel azonban a lehető legkevésbé lepte meg Tedet. A futár tudta haverjáról, hogy szerelmese az Amerikából érkező speed olcsóbb variánsainak, éppen ezért tíz percnél tovább nem is bír nyugton megülni a fenekén. Ha valahová menni kellett, Eddy mindig előbb érkezett a többieknél, hiszen egyszerűen nem bírt otthon ülni, érezte, hogy neki mennie, szaladnia kell valahová, különben szétveti a legyűrhetetlen belső kényszer.

- Hé, haver, bocs, hogy megvárattalak – kiáltott neki oda Ted, amikor már elég közel ért hozzá, majd leugrott Vespájáról, és szívélyesen kezet rázott a fekete lobboncú kínaival. – Azért tudtál magaddal kezdeni valamit nélkülem is?

- Nézegettem a Foltot – válaszolt a másik gyorsan, hadarva. – Az általában lenyugtat a következő adagig.

- Ha te mondod…

Mint a legtöbb Redro Wen-i lakos, Ted is hosszas órákon keresztül tudta bámulni a Foltot, ha éppen úgy tartotta kedve. Az égen elterülő, szabályos kör alakú fekete test számított a város leghűségesebb társának, az óceánt leszámítva természetesen. Ott terpeszkedett a tízmilliós megapolisztól nyugatra, sosem tágított őrhelyéről, mintha csak valaki odaszegezte volna. A tudósok már jó két évtizede folyamatosan pásztázták a felszínét teleszkópjaikkal, ám mindeddig csak annyit sikerült róla kideríteniük, hogy mesterséges, de nem emberkéz alkotta tárgy. Ami Tedet illeti, őt nem igazán érdekelte a Folt eredete, se semmi egyéb vele kapcsolatos száraz tudományos tény, ő mindössze szerette néha bámulni az égbolton terpeszkedő sötétséget. Valahogy megnyugtatta a kísérő látványa, pont úgy, mint szinte az összes városlakót.

- Itt a cucc, amit kértél - törte meg a pár másodperces hallgatást végül Eddy, miközben egy zacskónyi gyógyszert nyújtott a futár felé. – A doki azt mondja, ez a legerősebb, amit még egy kislánynak tud ajánlani. 

- Kösz, Eddy! – Ted átvette a pirulákat, a farmerzsebébe csúsztatta őket, majd felült a robogójára, készen rá, hogy távozzon.

- És még valami – szólt utána barátja. – Én is szeretnék jobbulást kívánni a húgodnak. A tüdőgyulladás csúnya dolog, remélem, minél hamarabb kilábal belőle.

A futár erre már nem tudott mit mondani, hisz szavakkal ki nem fejezhette, mennyire hálás barátjának az utolsó két mondatáért, így csak intett egyet, majd elrobogott a külvárosok irányába.

*****

- És akkor megirigyelvén a nép tökéletességét, az anyatermészet szörnyű kórt rendelt mindazokra, kik az Ősiek vérvonalából voltak valók… A betegség belőlük táplálkozott, őket irányította, őket korcsosította önmaguk ellenévé. Beférkőzött bőrük alá, átjárta a szívüket, ott lüktetett testükbe, és nem engedte áldozatait. Testvér fordult testvér ellen, jó szomszédok koncolták fel egymást, falvak, városok törtek a másik romlására, midőn a Ragály elterjedt testükben, lelkükben. Fegyvert ragadott mindenki, ki csak bírta erővel, és boldogan, a kórtól mámoros elmével vetették bele magukat a háborúba, mely a kihalás szélére sodorta egész népüket…

Az erőteljes férfihang, mely könnyedén betöltötte a kicsiny templomot, először csak elhalkult, majd mélyről jövő, szaggatott, hurutos köhögésbe fordult. Az Ősiek felkent papja, ez az alacsony, kopasz, elnyűtt arcú, világoskék szemű, fekete csuhájú figura, fulladozva, gurgulázva támolygott le a szószékről, kezével görcsösen kapaszkodva a lépcső szépen faragott tölgyfa korlátjába. Bal lábát nehezen mozgatta, valósággal húzta maga után: az eredetit nem egészen egy évtizeddel ezelőtt hagyta el, a helyette kapott műanyag pótvégta meg közel sem bizonyult annyira hajlékonynak, mint az eredeti.

- Bocsássatok meg, gyermekeim, egy kis pihenőre van szükségem – motyogta a padsorokban ülő talán kéttucatnyi fiatalnak. – Ne aggódjatok, pár perc, és folytatjuk a tanulást.

A tiszteletes bizonytalan, botorkáló léptekkel került a szószék mögé, majd egy nehéz bársonyfüggönyt félrelebbentve belépett a templom mögé épített apró paplakba. Az egyetlen helyiségből álló hajléknak mindössze egy ágy, egy asztal, két összecsukható kempingszék és négy dugig tömött könyvespolc képezte az összes berendezését, na meg persze egy csupasz villanykörte, mely a plafonról lógott alá. Ted itt várt a papra, mert nem akart az egész gyülekezet előtt találkozni vele. 

- Ilyenkor örülök neki, hogy a húgod már nem látogatja a Szegények Iskoláját, Ted fiam! – jegyezte meg fogatlan, fanyarú mosollyal az öregember, mihelyst alábbhagyott a köhögésroham. – Rémes belegondolni, mennyire megszégyenülnék kedvenc hívem előtt, ha még egy egyszerű imádságot sem tudnék végigvezetni.

- Ne szégyellje ezt, Gordon atya. A kor egy idő után mindenkit utolér – próbálta vigasztalni az öreget a futár, aki eddig az egyik kempingszékben ült, de a pap belépésekor felpattant, hogy elkapja az öreget, ha esetleg összeesne.

- Azért igazán tehetne néha kivételt… Nézz csak rám! Egész eddigi életem során az Ősiek kódexeit tanulmányoztam, fordítottam, és mi a hálájuk? Semmi! – Noha hevesen beszélt, Gordon atya elővigyázatosan lehalkította hangját, nehogy az odakint várakozó tanítványai meghallják dühkitörését. - Merem állítani, hogy én vagyok az egyetlen Olvasott Redro Wenben, aki nem felhasználja, csupán begyűjti az Ősiek hagyatékát, hogy azt aztán átruházhassa az utókorra, de én mondom neked, ebben a szerepben nincs semmi hálás.

Ted nem szólt semmit, csak némán nézett a papra. Nem egyszer hallotta már az öregnek a dühös kirohanásait, és tudta, hogy ez is csak egy közülük, nincs mögötte semmi valós indulat. Egyszerűen arról volt szó, hogy Gordon atya, csakúgy, mint szinte bárki más, nem szerette, ha munkája elismeretlen maradt.

- Csak nézz oda! Nézz arra a csodálatos gyűjteményre! – folytatta a pap, miközben az említett polcok felé intett, melyek szinte ki sem látszottak a rájuk halmozott különböző méretű, világosbarna bőrbe csomagolt kötetek alól. – Azok ott mind az Ősiek kódexei! Egy letűnt nép gondolatai, történetei, meséi és krónikái! Varázserővel telített szavak, papírba börtönzött mérhetetlen nagyságú hatalom! Hát mi válna belőlem, ha az összest végigtanulmányoznám rendesen, akárcsak más Olvasottak teszik? Mivé lehetnék, ha hitem és lelkiismeretem nem tiltaná, hogy magamévá tegyem a beléjük börtönzött erőt? Valóságos félisten lehetnék, ha megtenném!

Ted továbbra is szótlanul nézte a papot, várta, mikor nyugszik le annyira, hogy szót lehessen vele érteni. Amikor először találkozott ezzel a dühkitöréssel, még megpróbálta nyugtatni, csillapítani az öregembert érvekkel és együtt érző szavakkal egyaránt, de mára már megtanulta, hogy ilyenkor a legbölcsebb csendben megvárni, míg lenyugszik magától. A vén testben már amúgy sem maradt elég szufla egy kiadósabb tombolásra.

- De nem, nekem botor módon hinni kell egyházunk tanításába, nekem követni kell az Ősiek papjai számára kijelölt utat. Mit gondolsz, hány testvérem viselkedne hozzám hasonlóan, ha az ő birtokában lenne ennyi kódex? Egy sem! Csak én vagyok ilyen szánalmas marha… - A vén pap elharapta a mondat végét, mintha csak most jött volna rá, miket is beszélt az elmúlt pár percben. Szemei elkerekedtek, tüdejéből ismét harákoló köhögés szakadt fel, és amikor újra megszólalt, hangja sokkal szelídebb, sokkal öregemberesebb volt, mint az előző pár percben. – Bocsásd meg nekem ezt a kis kirohanást, Ted! Tudod, minél közelebb érzi magát a halálhoz, az öreg elme annál több őrültséget képes mondani és csinálni. Kapuzárási pánik, azt hiszem, így nevezik a tudósok.

- Semmiség az egész, Gordon atya.

- Örülök, hogy így látod. Most pedig mesélj! Mi szél hozott ide téged a mai napon?

- Jöttem visszafizetni a kölcsön utolsó részletét is. – Ted a nadrágzsebébe nyúlt, majd elővett belőle egy bankjegyekkel teletömött borítékot. – Még mindig nem tudok önnek elég hálás lenni, amiért kisegített minket a nehezebb időszakokban. 

- Szóra sem érdemes, fiam – legyintett a pap. – Vissza se fizesd, mondtam már neked elégszer.

- És én minduntalan azt válaszoltam, hogy nem leszek senkinek az adósa. Még az öné sem, Gordon atya. 

- Ha így látod jónak, nem ellenkezem. – A pap átvette a borítékot, majd fekete csuhájába csúsztatta azt. – De ha már betértél, kérlek, mesélj is egy kicsit! Hogy van a kedves kis Violet?

- Csak a szokásos – vonta meg a vállát a futár. – Tudja, így tavasz közepe tájékán mindig összeszed valami betegséget. Most éppen tüdőgyulladása van, de az orvos szerint a kevésbé veszélyes fajtából. Ki fog belőle lábalni, ez a lényeg.

- Add át jókívánságaimat a kicsinek, és azt is áruld el, hogy még mindig ő a kedvenc tanítványom, annak ellenére, hogy jó hónapja nem tud jönni a foglalkozásokra. Jó lenne egy ismerős arcot is látni errefelé.

Mintha csak a pap szavainak igazát akarná leellenőrizni, Ted kikukkantott a függöny mögül a templom központi hajójában összegyűlt szegény fiatalokra. Valóban szinte egytől egyig új arcoknak bizonyultak, egyedül két fickót ismert fel közülük. Az egyik az első padban ülő magas, szőke hajú, régebben átvágott torka miatt rekedtes hangú, fiatal srác volt, aki a véreres szemei alapján talán kicsit túl sokat nézte az ingyenes pornócsatornákat tegnap éjjel, a másik egy idősebb férfi, aki valami amerikai futballcsapat mezében feszített a hátrébb lévő sorok egyikében.

- De legalább az olvasókönyvét, amit adtam neki, tanulmányozza, ugye? – kérdezte a futártól a pap, miután az visszafordult hozzá.

- Természetesen – mosolyodott el Ted. – Amikor csak van rá ideje, azt bújja. Igaz, most nálam van, mert megkért, hogy vigyázzak rá.

- Ejnye, csak nincs valami baj?

- Dehogy. Csak a fejébe vette, hogy az egyik srác a szállásról el akarja tőle lopni. Szerintem az a gyerek még csak olvasni sem tud, nemhogy könyveket akarna lopkodni, de azért beleegyeztem, hogy elhozom magammal a cuccot, ha ez megnyugtatja.

- Nálad szeretőbb testvér nem is létezik a világon, Ted, ezt remélem, tudod. 

- Köszönöm, Gordon atya, de én csak igyekszem mindent megtenni, hogy Violet már jobb körülmények között élhessen. 

Ted zavart hálálkodását a telefonja csörgése szakította félbe: a kis készülék arra hívta fel a futár figyelmét, hogy hamarosan délután fél három.

- Ejnye, úgy látszik, ideje indulnom. Tudja, ma jönnek a gyámügyisek a szokásos heti ellenőrzésre. Rossz fényt vetne ránk, ha nem lennék otthon.

- Hát akkor menj, fiam! És tudod, hogy engem bármikor hívhatsz, ha esetleg nem úgy sikerülne az ellenőrzés, ahogy kellett volna.

- Reméljük, erre azért majd nem kerül sor… Ég önnel, Gordon atya! – Ezzel Ted sarkon fordult, majd kisietett az apró templomból, magára hagyva az öreg papot egyszerre imádott és gyűlölt kódexeivel.