Negyedik fejezet: A bajtárs

És itt van hajnalok hajnalán a friss is. Egész sokat hegesztgettem, akadtak részek, melyeket teljesen át kellett írnom, remélem, így már sikerült egy elfogadható szintre feltornáznom a minőségét. Ha emlékeim nem csalnak, ez lett eddig a leghosszabb, de ez remélem senki kedvét nem veszi el az olvasástól. ^^

Sokan állították, hogy a Redro Wen-i civilizáció határa az Alsóház legmélyebben fekvő szintjéig ér, onnantól kezdve már csak elvadult háziállatokkal, őrült remetékkel, szökött köztörvényes bűnözőkkel és a Ragály gyomorforgató teremtményeivel találkozhat az egyszeri utazó. Nos, ezek az emberek vagy hazudtak, vagy megfeledkeztek a város fő kiviteli cikkének számító csúcstechnológia forrásáról, a Karbantartó Szintekről.

 Magát a területet még két alsóházi hentes fedezte fel bő fél évszázaddal ezelőtt, amikor a húskészletüket dézsmáló kutyákat üldözve jóval mélyebbre merészkedtek a Redro Wen alatti folyosórendszerben, mint előttük bárki más. Noha a kutyák megléptek előlük, az elvadult állatoknál senki sem ismerte jobban ezeket a rég elhagyatott fémfalú járatokat, a két férfi mégis megcsinálta a szerencséjét: ők leltek rá az első Istengépre.

 A város kormánya természetesen azonnal rávetette magát a különös gépezetre, miután a visszatérő hentesek jelentették, mit találták, és a katonaság tudósai és mérnökei hamarosan már üzembe is helyezték azt. Az első Istengép pusztán harci késeket gyártott, de azokat olyan minőségben, amilyenről az egyenruhások eddig csak álmodni mertek. A felfedezésen felbuzdulva hamarosan hivatalos felderítők és szerencsevadászok százai lepték el a frissében Karbantartó Szinteknek elnevezett hatalmas területet, és nem telt bele sok idő, míg kiderült, hogy nem az elsőnek felfedezett Istengép az egyetlen idelent. Szinte hetente kerültek elő az újabb, az elsőnél néha bonyolultabb, néha primitívebb, de minden esetben kiváló minőségű tárgyakat előállító gépezetek.

 A felfedezés örömét pusztán egyetlen apró tény rondította el: az Istengépek túl nehéznek, túl összetettnek bizonyultak ahhoz, hogy a felszínre szállítsák őket akár egyben, akár darabokban. A működtetésük egyedül az Alsóház alatt volt elképzelhető, közvetlen a Ragály teremtményeinek orra előtt. A kormány persze nem örült a fordulatnak, de tenni nem tudott ellene. Egyenruhásait nem tudta, és nem is akarta egy ilyen veszélyes zónába küldeni, hogy aztán hetekig bámulják a sötétséget célpontra várva, így a terepet az Alsóházhoz hasonlóan kiadta a zsoldosoknak.

 Itt, ezeken a könnyen csatatérré váló folyosókon sétált most nyugodtan, egykedvűen Dominic Saltzman is. A folyosón, amin haladt, ismeretlen kezek jó tíz méterenként egy gyenge fényű lámpát állítottak a fal mellé, ezeket leszámítva mindössze a vértelen ajkai között fityegő cigaretta parázsló vége világította meg útját. Noha a sötétségben bármiféle istentelen szörny acsarkodhatott volna, a zsoldos mégis biztonságban érezte magát, még puskáját is a vállára akasztotta, nem a kezében cipelte. Jól tudta, hogy biztonságban van, hisz rég elhagyta már azt a falra mázolt vörös ikszet, ami a társai által megtisztított zóna határát jelölte. Itt már nem kellett a Ragály torzszülöttjeitől tartania, azokat az utolsó szálig lemészárolták az elmúlt másfél hét alatt.

 A folyosó végül egy hatalmas teremben ért véget. A helyiség szemközti falait nem is lehetett látni a bejárattól, és a kupolás, kifelé domborodó plafonját is csak akkor, ha az ember nagyon megerőltette a szemét. Itt, ellenben az idevezető út egyhangúságával és némaságával, valóságos hangzavar uralkodott. Generátorok és karnyi vastag elektromos kábelek zümmögtek, pumpák és szelepek sziszegtek, fogaskerekek nyikorogtak és emberek üvöltöztek egymással. A hatalmas teremben tucatjával állítottak fel az olajzöld anyagból varrt katonai sátrakat, de akadt itt néhány masszívabb épület is, amiket előre legyártott elemekből raktak össze. A falakra nagy erejű fényszórókat szereltek, a sarokba vagy kéttucatnyi mobil WC-t állítottak, a vizet meg egy hosszú és vastag tömlő segítségével szerezték be az Alsóház tározóiból.

 De mégsem ez a szépen, katonásan felállított tábor vonta magára elsőként a belépő ember figyelmét, hanem a terem közepén magasodó iszonyat magas fémcső. A gyárkéménynek is beillő Istengép valójában egy mindennél halálosabb fegyverrendszer volt az állam kutatói szerint, akik meg mertek volna esküdni rá, hogy ezzel könnyedén leradírozhatják majd az angyalokat Redro Wen egéről.

- Hé, haver, nem pont itt kéne bagózni! – szólt rá valaki a szőke zsoldosra, majd a következő pillanatban a bejárat mellé állított portásfülkeszerűségből előbukkant egy magas, kék egyenruhát, szürke testpáncélt és egész arcát eltakaró sisakot viselő figura. – Ez a csúzli érzékenyebb a tűzre, mint az gondolnád…

- És akkor? A legrosszabb, ami történhet, hogy a fejesek megnézhetik, tényleg akkorát szól-e ez a szar, mint ahogy azt elképzelték.

  A katona a válasz hallatán az oldalán lógó kurta csövű géppisztoly felé nyúlt, de aztán meglátta Dominic zord mosolyát, és inkább letett eredeti szándékáról.

- Seggfej! – vetette oda félhangosan a zsoldosnak, majd visszaballagott az őrhelyére.

- Azért jó látni, hogy Dominic Saltzman még mindig ugyanolyan udvarias – jegyezte meg egy jó kedélyű, mély hang az egyik sátor irányából.

- Ha nem lennék az, ez a fickó már rég betört orral rohanna a felcserhez.

- Ebben egy pillanatig sem kételkedtem…

 A sátor mögül egy nagydarab, Dominicnál legalább egy fejjel magasabb néger lépett elő. Fejét kopaszra borotválta, mélybarna szemeit napszemüveg mögé rejtette, éjfekete szakállát két varkocsba fonta, méretes testén városi álcaszínekre fújt trikó és szürke nadrág feszült, fegyvernek pedig egy ütött-kopott, rongyokba csavart rohampuskát akasztott a vállára. Széles szája mosolyra húzódott, vaskos karjai barátian meglapogatták jóval vékonyabb társa vállait.

- Jó ismét összefutni veled, Dominic. Az a helyzet, hogy már rohadtul hiányoztál. Hány év is telt el a németországi balhé óta? Nyolc?

- Csak hét, Davis, csak hét. Amúgy te mit keresel idelent?

- A szokásos motiváció, mi más? – dörzsölte össze mosolyogva a hüvelyk- és a mutatóujját a nagyarab néger. – Tudod, a Szent sírját épp felújítják, és most arrafelé nyüzsög a fél katonaság, így más meló után kellett néznünk. Ez a cucc itt pont adta magát, hisz az állam úgy védi, mintha az egész emberiség sorsa múlna a dolgon. Állítólag cseszett nagyot fog szólni.

- Az atom is cseszett nagyot szólt…

- Ne menjünk bele a részletekbe! – Davis világéletében szerette kerülni a konfliktusokat, egyszerűen nem lehetett annyira felhúzni, hogy vitába kezdjen bárkivel. – Amíg megkapjuk a pénzünket, kit érdekel, mi lesz a projekt végeredménye. Csak remélem, eltart még egy darabig a működésre bírás. Szar lenne ismét új meló után nézni. De ha már itt tartunk, te mit keresel idelent? Csak nem átnyergeltél őrzés-védésre?

- Lófaszt. Nem nekem való ez a nyugis egyhelyben toporgás. Csak McCoy telefonált, hogy jó lenne, ha valamikor meglátogatnám, mert mondani akar nekem valamit.

- Akkor szerencséd van. McCoy is épp nálunk lebzsel. Mutassam az utat hozzá?

- Akár.

 Kártyázó egyenruhások, sziszegő, zümmögő vagy éppen betegen harákoló gépek közelében ácsorgó technikusok, halkan beszélgető és hevesen vitatkozó laborköpenyes kutatók mellett haladtak el, elhajított üdítősüvegeken, rozsdás fémhulladékon léptek át, sátrakat, generátorokat és tárolókat kerülgettek.

- Egyébként mióta van itt a Világ Védelmi Egylet? – fordult nagydarab kísérőjéhez Dominic, miután már a harmadik kék egyenruhás katona mellett haladtak el.

- Körülbelül egy hete. Hirtelen csak úgy megjelentek, és közölték, hogy innentől kezdve ők is segítenek Redro Wen kipucolásába. Igaz, még nem látom, hogy belekezdtek volna.

- Meglepő fordulat…

 A Világ Védelmi Egylet a legjobban kiképzett, legnagyobb létszámú, legerősebb fegyelmű, legmodernebb technológiával felszerelt Ragály ellenesen nemzetközi szervezetnek számított, ami a Föld bármely pontján kész volt felvenni a harcot az emberiség legádázabb ellenségeivel. Kék egyenruhájuk, szürke testpáncéljuk valamint a jelképükkel díszített tankok és helikopterek a világ minden táján megnyugvást és rendet jelentettek a polgároknak, biztonságot, melyért még csak fizetniük sem kellett. A VVE eredményei messze a legjobbak voltak, az ő nevükhöz fűződött többek közt a legtöbb megölt angyal és a legtöbb megsemmisített Ragálykódex, mégis, a zsoldosok nem igazán kedvelték a puccos egyenruhákban pózoló hétvégi katonákat.

 A két zsoldos a rövid szóváltás után ismét némán sétált egy darabon, míg csak meg nem érkeztek egy kisebb térre, melyre egy hadseregnek elegendő lőszert pakoltak ki vasalt szegélyű tárolókban. Itt tanyáztak Davis zsoldos csapatának tagjai. Koszosak voltak és fáradtak, látszott rajtuk, hogy nemrég tértek vissza bevetésről. Közülük a legtöbben már Dominiccel vállvetve is harcoltak az elmúlt években, így a szőke zsoldos névről is ismerte őket.

 A ládák mellett, a két érkezőhöz a legközelebb egy alacsony kínai álldogált, Lou „Bushido” Park, fekete öltönyben, fekete ingben és fekete nyakkendőben. Arcvonásai jó részét eltakarta az orra és a szája elé kötött városi álcaszínekre fújt kendő, fekete tincseit zselével állította az ég felé. A bal kezében szorongatott matt pengéjű katana tokjára vájt rovátkák arról tanúskodtak, hogy pontosan ötvenkettő angyallal végzett már közelharcban, de Dominic tudta róla, hogy a jobbjába épített pengén is nem egy torzszülött vére szárad már.

 Közvetlen mellette egy vörös hajú, babaarcú, huszonéves lány üldögélt az egyik láda tetején szaggatott farmerben, kitaposott sportcipőben és a kínai kendőjével megegyező színű kapucnis pulcsiban. Ő volt Mary Clemens, a csapat egyik Olvasott tagja, akit valószínűleg csak elaltatva vagy leütve tudtak átcipelni az Alsóház fejfájdító folyosóin. Ereiben az Ősieknek, Redro Wen építőinek, hatalma csörgedezett, melyet a rég letűnt nép hátramaradt kódexeiből szívott magába, szavai épp ezért képesek voltak bizonyos mértékben megváltoztatni a valóságot.

 Háta mögött leszbikus szeretője, Margaret Taylor állt, a zsoldosok közül talán a legfélelmetesebb. A magas, csontsovány, hófehér bőrű, hosszú, gubancos hajú, állandóan bevérzett szemű nő egyszer, pár évvel ezelőtt, véletlenül beleolvasott a Ragály egyik kódexébe, és az onnan szerzett hatalom egy életre rányomta a bélyegét a testére. Örülhetett, hogy elméje nem borult el, mint oly sok szerencsétlenebbül járt sorstársáénak.

 A sort egy fiatal, hosszú, szőke hajú, fekete keretes szemüveget, kockás inget és városi álcaszínűre festett háromnegyedes nadrágot viselő fiú zárta, a hóna alatt egy felettébb drágának kinéző laptoppal, melyen hatalmas betűk hirdették, hogy ő T-Mann, a csapat klasszikus irodalmat és rapzenét imádó hackere.

- Hé, Dominic! – ordította el magát a vörös hajú lány, amint meglátta a zsoldost. – Mesélj, haver! Hogy működik a kesztyű, amit csináltam neked? Kipróbáltad már? Szépen pirított? Kinyírt valakit?

- Valami olyasmi. Nem ölte meg a rohadékot, de elég időt biztosított az újratöltésre. Örök hálám érte, Mary!

 A vörös hajú nő arca felragyogott, mint az anyukáé, akinek a kisfia éppen megnyert valami helyi karate versenyt, és már épp rákérdezett volna a részletekre, amikor a kínai a szavába vágott.

- Ezek szerint elkaptál egyet, Dominic?

- Ja. Valami dokumentumfilmes csávó felkeresett, hogy mi lenne, ha kifiléznék a kamerája előtt valami nagyot és rondát, közbe pedig arról pofáznék, mennyire állat meló az ilyen. Nem csodálkoznék, ha pár hónapon belül ellepnének itt mindent az unatkozó egyetemisták meg a negyvenes seggfejek. Az olyanok szokták ezeket a filmeket bámulni, mikor a pornócsatornák nem sugároznak…

- Ilyenkor azért mindig rájövök, mekkorát hazudnak az elemzők, akik azt állítják, hogy az őrző-védő tevékenységet folytató zsoldosoknak jóval könnyebb a dolguk, mint a vadászó társaiknak – sóhajtott a kínai.

- Miért, veletek mi történt?

- Kb. tíz órája riasztottak egy szinttel fentebbre, az Alsóház valami Isten háta mögötti zugába – vette át a szót T-Mann, aki beszéd közben is a földet fikszírozta kitartóan. – Azt mondták, valami óvodában beütött a crack, és hogy mi vagyunk a legközelebb, pucoljunk oda szétcsapni a seggfejek között. Kiderült, hogy a gyerekek óvónője angyalkóros volt, és a Ragály egyik kódexéből olvasott fel a srácoknak délutánonként. Mindegyik megfertőződött már rég, most hatalmasodott el rajtuk a cucc.

- Az az egyetlen szerencsénk, hogy még nem alakultak át – folytatta Lou. – Az a helyzet, hogy a gyerekeket mégiscsak könnyebb leteríteni, mint a torzszülötteket. Bár arra kíváncsi vagyok, hogy az óvónőt ki fertőzhette meg… Elvégre az angyalkór nem alakul ki magától.

- És te el is hiszed, hogy valaha meg fogjuk találni azt, aki megmérgezte a dadus elméjét? – szólt közbe Margaret érdes, rekedtes hangjában egy nagy adag ellenszenvvel. – Az Alsóházban gyakorlatilag mindenki látszólag spontán módón kapja meg azt a rohadt kórt. Bárki is van a háttérben, azt nem mi fogjuk elcsípni.

- Kissé pesszimista a hozzáállásod, Margaret…

- Próbálj meg optimista lenni azután, hogy három nyomorult bekezdés elolvasása ezt művelte a testeddel!

- Srácok, szerintem hagyjuk ezt a fenébe! – szólt közbe nyugodt, közbevágást és ellenvetést nem tűrő hangon Davis. – Mindent meg fogunk tenni, hogy előkerítsük azt, akitől az az óvónő elkapta az angyalkórt, de ettől még számolnunk kell azzal is, hogy az Alsóházban előforduló spontán megbetegedések egyikével van dolgunk. Dominic, úgy látszik, McCoy a sátorban van. Szerintem menj és beszélj vele, ha már hívott.

- Már megyek is. – A szőke zsoldos elég jól ismerte sötét bőrű társát ahhoz, hogy tudja: most készül mindennek elmondani a kínait és Margaretet azért, mert majdnem összekülönböztek. A nagydarab néger nem szerette a legkisebb széthúzást sem a bandáján belül.

 A sátor belsejét szinte egy az egyben egy hatalmas taktikai konzol töltötte ki, egy irdatlan szürke fémdoboz, ami fölött kék hologramként lebegett a védett körzet és annak közvetlen környéke. A felszerelés mellett szinte már el sem fért az azt kezelő férfi.

 Abraham McCoy félig skót, félig amerikai vérrel büszkélkedhetett, na meg persze talán Davisénél is nagyobb testtel. A vörös hajú, vörös barkójú, többszörösen betört orrú, lapos képű fickó izmain pusztán egy városi álcaszínű szoknya feszült, felsőtestét tökéletesen szabadon hagyta. Egyetlen fegyverét, egy bajonettel is felszerelt HK rohampuskát, a sarokba támasztotta, dudáját a konzolra fektette.

- Dominic! – derült fel a képe, amint meglátta, ki lép be hozzá. – Azt hittem, már sosem jössz, haver! Minálunk aki késik, az már nem is ehet haggist!

- Akkor szerencsém van. De miért hívtál, Abraham? Nem hiszem, hogy egyedül ezt az apróságot akartad velem közölni…

 A skót arca egy pillanat alatt elborult, a boldog mosoly helyét egy sokkal komolyabb, sokkal megfontoltabb arckifejezés vette át. A nagydarab zsoldos még a hangját is lehalkította, nehogy a kint lebzselő emberei meghallják azt, amit mond.

- A Végső Kódexről lenne szó, Dominic. Minden jel arra mutat, hogy mégiscsak létezik…