Újrakezdés

Bezony, ennek is eljött az ideje. Mint már cselesen utaltam rá, maga a címadó történet sajnos befuccsolt, egyszerűen nincs kedvem tovább írni, hiába van már meg a cselekmény egészen a végéig, így most kerítenem kellett a helyére valami mást. Nos, azt hiszem kijelenthetjük, hogy ezt a feladatot sikerrel abszolváltam, mikor ráakadtam egy régebbi irományomra, az Ősök vérére. Ez egy sokkal komolytalanabb (esetleg viccesebb), rövidebb írásom, vámpírokkal, boszorkányokkal, mágusokkal, elkárhozott lelkekkel, meg még egy tucatnyi egyéb paranormális fajjal, remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. A véleményeket pedig mint mindenki más, én is szívesen fogadom. ^^
És akkor lássuk a medvét, a kicsit becsapós számozással ellátott nulladik fejezetet, amit akár egyfajta bő prológusként is lehet értelmezni. A darkos fantasy köntös senkit se ijesszen meg, lesz ez még vidámabb/modernebb is. ^^

Nulladik fejezet

Az este aznap különösen hamar szállt Enrawion városára. A vályogból, kőből és ki tudja még miből összetákolt házak között lámpások gyulladtak, fáklyák lobbantak, korhadt zsaluk csattantak. A sáros, esetleg macskakövekkel kirakott utcákon lézengő emberek megszaporázták a lépteiket, hogy minél előbb fedél alá érjenek, a kóbor kutyák nyüszítve húzódtak a romok közé vagy épp a kanálisokba. Valahogy mindenki érezte, hogy ez most nem a tiszta szívű emberek éjszakája lesz.

Az apró, hegyek által körbeölelt hercegség negyedmilliós fővárosában sosem állt az élet, annak ellenére, hogy már emberemlékezet óta kijárási tilalom lépett érvénybe a naplementével egy időben. Mégis, a királyi rendelet kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elriassza a külső kerületek hontalan lakóit, a sötét utcákon szerelmük ablakáig lopódzó ifjakat és a levegőben könnyű zsákmány illatát szimatoló szerencsevadászokat, épp ezért a városi őrség emberei nem csak nappal, éjszaka is folyamatosan a legenda szerint a messzi múltban marhahajcsárok által alapított város kusza utcáit rótták, törvényszegőkre vadászva minden egyes árnyas sikátorban és kapualjban. 

Az éjszakai őrság tagjai, marcona tekintetű, láncinget, fölötte pedig vörös posztót viselő, alabárdos férfiak, sietős léptekkel trappoltak végig a palotanegyedet körbeölelő Első Város macskaköves utcáin. A fegyvert szorító kezük kifehéredett a páncélkesztyű alatt, szemük idegesen cikázott üregében. Utcakölyköket, tolvajokat, egyéb rendbontókat kerestek, akik gyakori vendégnek számítottak a város gazdagabb negyedeiben sötétedés után, de most nem találtak egyet sem, ami fokozott óvatosságra intette őket. A városőrség életfelfogása szerint mocsok csak akkor tűnik el az utcáról, ha valami nagyobbat, hatalmasabbat, gonoszabbat érez a közelbe. Ezúttal ráhibáztak az élet egyik alapigazságára.

A sötétkék ballonkabátot viselő, nyúlánk testalkatú, parázsló szemű, nemesi arcú férfi oly könnyedén szökkent egyik háztetőről a másikra, hogy az a város legavatottabb tolvajainak és bérgyilkosainak is a becsületére vált volna. Hosszú, egyenes szálú, bokáig érő haja, mely pontosan ugyanolyan árnyalatú volt, mint kabátja, szétterült a levegőbe, és minden egyes elrugaszkodás után köpeny gyanánt lobogott mögötte a hűs, esti szélben. A strázsák, akik kurta számszeríjaikkal és rövid pengéjű kardjaikkal a háztetők nyugodalmát vigyázták, delejes álomba zuhantak még mielőtt megpillanthatták volna, és ugyanígy járt a szeszélyesen kanyargó utcákon járó ember is, amennyiben pont rossz időben tekintett fel az égre. Halandó szempár nem láthatta Kalent, minden vámpírok egyik legnemesebbjét, a démonok és saját fajtársai vérén nevelt fenséges fenevadat.

Az Első Város számtalan nevezetessége közé tartozott a Gőzfürdő is, ez a tökéletes félkör alakú, gazdagon díszített épület. Az elmúlt évszázadok alatt több száz bárd és egyéb csepűrágó írta meg a keletkezéséről saját mondáját, és persze a köznép sem maradt el a hihetetlen históriáival és rémtörténeteivel. Volt, aki azt állította, egy messze földről jött idegen építette egyetlen éjszaka alatt, hogy a később Enrawiont megalapító marhahajcsárok tudják hová terelni a gulyájukat a rossz idő elől, mások az ország legnagyobb hősének, Vörös Telmornak a sírját sejtették a Gőzfürdő épülete alatt.

Mindannyian tévedtek, és ezt csak a beavatottak egy kicsiny csoportja tudta, akik minden egyes téli napforduló alkalmával rettegve figyelték a különös építményt és környékét, a kegyetlen és véres múlt talán egyetlen megmaradt mementóját, az árnyak, a káosz és a pusztítás istenének utolsó megmaradt templomát.

Elérkezett az idő. A torz és kifacsart vallás utolsó követői mára időzítették a Végső Szertartást, az utolsó, legerősebb rítust, amivel urukat kívánták véglegesen a világra szabadítani. Gondosan előkészítettek mindent, titkolóztak, ármánykodtak, de a maroknyi beavatott figyelmét nem kerülte el a közelgő vész, és elhatározták, hogy tesznek ellene. Ezért volt most úton a legősibb vámpír: meg akarta akadályozni, hogy a testet öltött rettenet a világra érkezhessen.

Kecsesen, hangtalanul ugrott a Gőzfürdő bejárata elé, vasalt orrú csizmája hang nélkül zúzta be a bejáratot őrző kultista koponyáját. Az őrszemnek még csak felnyögni sem volt ideje, halott volt, mielőtt egyáltalán az agya felfoghatta volna ezt a keserű tényt. Az épület ajtaja, masszív, kétszárnyú alkalmatosság, némán tárult fel előtte, ő pedig belépett a messze földről hozatott kerámialapokkal kirakott falú folyosóra, és meg sem állt a hatalmas központi fürdőig.

Az aranyozott vízköpőkkel és dicsőséges csatajeleneteket, hatalmas hősöket ábrázoló szobrokkal elválasztott medencék közül megkereste a legrégebbit, a köznyelv által egyszerűen csak Királyok Fürdőjének becézettet, és gondolkodás nélkül leugrott az aljára. Noha a vizet nem szivattyúzták ki éjszakára az épületből, ez a medence mégis szárazon állt. A kultisták nem akarták, hogy szent templomukba ömöljön a víz, amiben tisztátlan testek tucatjai áznak minden nap.

Kalen végigsétált a száraz talajon, majd lehajolt az egyik sarokban, és a számtalan kerámialap közül benyomta az egyiket. Ősi, rég elrozsdásodott fogaskerekek léptek működésbe és fordultak el egymáson a felszín alatt, valami pedig halkan kattogni kezdett a falban. Egy elfeledett mechanizmus lépett életbe, a letűnt korok technológiája tért vissza egy rövid időre a történelem színpadára.

A föld megremegett, majd lassan kettényílt, és feltárult az a két ember széles nyílás, aminek a túloldalán le lehetett jutni a rég földbe süllyedt templom kupolájából annak fő csarnokába. A vámpír egy percig sem habozott belevetni magát a feltárult lyukba, tudta, hogy már így is szorítja az idő, a szertartás már a vége felé járhat.

Egy hatalmas, gazdagon faragott oszlopokkal alátámasztott csarnokba jutott, egész pontosan a tető közelében húzódó kicsiny párkányra, amit jótékonyan elfedett a sötétség. Alatta, húsz méteres szédítő mélységben, vörös csuhás, fehér maszkos alakok álltak körbe egy rombusz alakú áldozati oltárt, és a rajta vonagló, felvágott torkú társukat. Körülöttük feketére színezett viaszból öntött gyertyák égtek, de nem lángjuk, fényük miatt, hanem azért, hogy árnyékokat vessenek. Torzakat, rémítőket, uruk szívének kedveseket.

Az alakok kántáltak. Nem holmi ráolvasás netán bűvige volt ez, hanem a letűnt korok letűnt nyelvének torz kifordítása, a rettenetes hatalmú rituálé utolsó pár sora. Kalen maga is sziszegve a fejéhez kapott, amint belehallgatott a sötét fohászba: még az ő elméjébe is éles késként metszettek a más létsíkról származó nyelv szavai. Kezei remegni kezdtek, testéről vékony patakokban folyt a veríték.

Egy pillanatig, de tényleg csak egyetlen röpke szívdobbanásnyi ideig, úgy érezte, legyőzi a sötét fohász, és nem lesz képes befejezni a küldetését, de aztán eszébe jutott, hogy ha ő bukik, akkor az egész világot magával ránthatja a pusztulásba, így megemberelte magát, dacosan összeszorította vértelen ajkait, és benyúlt a kabátjába, hogy előhúzzon onnan egy megkristályosodott sárkányszívet, az ismert legerősebb mágiatörő komponenst.

Noha kedve lett volna most azonnal a gyülekezet közepébe hajítani, hogy ily módon lerombolja az egész rítust, azonban tudta, hogy ezzel csak felületesen tudná kezelni a problémát. A kultisták zöme valószínűleg meghalna, és uruk sem tudná átszabadulni erre a világra, viszont nem is pusztulna el teljesen. A tökéletes őrület hite szívós és igénytelen, akár a gyomnövény, ezt volt alkalma bizonyítani azzal, hogy korszakokon keresztül gond nélkül fennmaradt, így a maroknyi beavatott aki kitartóan küzdött ellne, már tudta, hogy az egyetlen megoldás, ha leszámolnak az istennek, aki köré az egész vallás összpontosul. Ezt pedig a legkönnyebben úgy lehet elérni, hogy a rítust működtető mágikus energiákat akkor rombolják le, amikor a kimondhatatlan nevű iszonyat már megkezdte útját erre a világra. Tehát a megkristályosodott sárkányszívnek akkor kell az oltárhoz érnie, amikor az ima utolsó szava elhangzik.

Kalen tehát várt, és lapult. A rítus pedig folytatódott tovább monoton, andalító módon, a fehér maszkos alakok hangja követhetetlen iramban ugrált, néha pedig gyomorforgató gurgulázásba fulladt. Az ősi, nemes vámpír mozdulatlanul várt, egyedül a mágiatörő amulettet tartó kezét lógatta ki a mélység fölé, hogy a megfelelő pillanatban elengedhesse a láncon lógó sárkányszívet.

Csak egyetlen tizedmásodperccel maradt le a sötét ima végszaváról, ám ez mégis majdnem katasztrofális következményekkel járt. Az oltár megvonaglott, hasadó hangok közepette szétnyílt, belsejéből nem evilági tűz sütött. Ebbe a lyukba esett bele a sárkányszív, látszólag minden eredmény nélkül. A rés túloldalán kinyílt egy hatalmas szem, jóval nagyobb, mint amivel bármely ismert lény büszkélkedhet, tekintetétől vad táncra keltek az árnyak. Akadtak, amik megszilárdultak, egészen egzotikus mintájú új oszlopokkal gazdagítva a templom belsejét, mások dobhártyaszaggató sikoltással semmivé fakultak. A gyertyák egymás után robbantak darabokra, a falak repedéseiből bordó vér kezdett csorogni, a kultisták áhítatos ábrázattal üvöltöttek boldogságukban, miközben a saját testüket szaggatták körmeikkel. Egy pillanatig a káosz visszaköltözött az ősi templom falai közé. De csak egyetlen pillanatig.

A megkristályosodott sárkányszív vakító fénnyel izzott fel valahol a széthasadó oltár mélyén, kékes ragyogása betöltötte az egész épületet, nem kímélt egyetlen sötét sarkot, egyetlen árnyékos beugrót sem. Energiája belekapott a sötét rítust mozgató velejéig rohadt mágiába, és kegyetlenül szétzúzta azt, mielőtt az elfeledett istenség manifesztálódhatott volna hű szolgái között. Földöntúli, pokoli fájdalomkiáltás szántott végig az ezer éves falakon, megingatva majd kettérepesztve az idő vasfogával egészen eddig dacoló, díszesen faragott oszlopokat.

A templom falai megremegtek, kupolája, plafonja beszakadt, földdel és fürdővízzel árasztva el a lenti padsorokat és a másik létsíkra vezető oltárt. Azok a kultisták, akik valamely csoda folytán túlélték uruk sikolyát, most mind agyonpréselődtek a rájuk zúduló hihetetlen tömeg miatt, de velük vesztek Enrawion azon szerencsétlen polgárai is, akik pont az egykori templom fölé építették házukat.

Mindazon városlakók, akik az ősi épület összeomlásával járó pokoli zaj hatására kikémleltek az éjszakába, láthatták a Gödör megszületését, egy kisebb városrész pusztulását. A Palotanegyed tőszomszédságban feketéllő hatalmas, tépett szélű katlan még évszázadokig számított a hercegség legérdekesebb, legmisztikusabb, legbizarrabb történetű látnivalója lett. Az Óriások Szája, mely kerek félezer ember életét követelte magának, amikor kinyílt…

A templom elpusztításához végül jóval több energia kellett, mint az építői bármikor is remélték volna, azonban még így is maradt egy apró foszlány, ami nem az ősi falaknak rontott, hanem a Királyok Fürdőjének alján tátongó nyíláson keresztül kiszabadult az összeomló kupolába, majd a tető beroskadása után a szabadba, és meg sem állt, míg meg nem találta a céljaihoz ideális embert.

A káosz, az árnyak és a pusztítás urának halálakor egy vidéki kisnemes tizenkilenc éves fia szörnyű fejfájára ébredt az éjszaka kellős közepén…